Próbálom magam utolérni, Drága Olvasóim, de sajnos valami mindig útját állja az időben történő gondolatközlésnek. Sajnos ilyen késői órákban is már átlagosan elmondható, hogy ha van ötletem, akkor azt érdemes rögtön közzétenni, ám, ha nincs, nem érdemes erőltetni. Sajnos most mégis utóbbihoz kell folyamodnom.
"Visszahívlak." "Válaszolok." "Megírom." – jelentem ki gyakran. Mindezt könnyű megígérni, de annál nehezebb megtartani. Szeretném magam tartani hozzá, de nem megy.
Sajnos azt kell mondanom: ne higgy nekem. Nem fogom megtenni. Vagy csak nagyon sokára, nagyon későn, amikor már réges rég elfelejtetted, hogy egyáltalán megkértél rá. De hiába van meg bennem az elhatározás, egyszerűen egy más dimenzióba kerülök, ha eljutok a gép elé, elnyel a csillagkapu, beszippantanak a mindennapi teendők... Inkább a Facebookot választom, ahol hamar hírt adhatok magamról, pár mondat és mégis tudod, hol vagyok és mit csinálok éppen... A Twitter, ahol 140 karakterben tehetem meg ugyanezt. Aztán megjelennek a zavaró tényezők, példának okáért megérkezik a szerelő, kifúrják a falat és máris tovaröppennek azok a gondolatok, amiket egy-egy blogbejegyzéshez méltónak, megfelelőnek és alkalmasnak ítéltem volna.
Sajnálatos egy észrevétel ez. Nagyon igyekszem, de időm így sincs elegendő és, ahogy mondani szokás, egy nap csak 24 órából áll. Milyen kár. Mert, ha például 48 órából állna, már többet tudnék elvégezni. És mondom mindezt úgy, hogy jelenleg itthon vagyok, tehát – elvileg – nem kell versenyt futnom azzal az idővel, amivel egyébként a mindennapokban kellene.
Annyit javasolhatok, hogy kövess engem a Facebookon vagy a Twitteren.
Én pedig, mint remélem, valamikor tényleg eljutok odáig, hogy visszahívlak, visszaírok és megírom a beszámolókat, amiket oly régen ígértem már.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése