Boldog karácsonyt! - Merry Christmas!

Boldog karácsonyt kívánok mindenkinek! 

Ich wünsche frohe Weihnachten an Alle!  

I wish a Merry Christmas to everyone!

Egy gondolat a választásról

Világszerte sokan követték figyelemmel a november 6-i amerikai elnökválasztást, s még többen adtak hangot saját meggyőződésüknek, így megérett bennem az elhatározás, hogy kivételesen én is ekképp tegyek, s publikáljam azt, amit én gondolok az eseményről.

Itt kívánom megjegyezni, hogy nem célom a blogot politikai célokra felhasználni, mint ahogyan nem is szeretném, ha ez a téma nagy arányban jelenne meg rajta, ez most a ritka alkalmak egyike, amikor megosztom Veletek a saját, szuverén vélekedésemet ebben a tárgykörben is.

Mitt Romney republikánus elnökjelölt és Barack Obama regnáló, demokratapárti elnök minden idők legdrágább és talán legkiélezettebb kampányát vívta egymással, amit már legalább egy éve elindítottak. Itt, Magyarországon megszokhattuk, hogy a kampányok jobbára csak egy fél évvel az aktuális választások előtt éleződnek ki, ám a tengerentúlon jóval előbb hozzálátnak az aspiránsok önmaguk népszerűsítéséhez. Érthető is, hiszen ott egy óriási ország sokkalta nagyobb lakosságát kell megszólítaniuk. Éppen ezért, érdekes európaiként az ottani rendszert szemlélni, hiszen oly sokban eltér hazánk és egyáltalán, az Európában bevett gyakorlattól, ami a választási szisztémát illeti. Egyes dolgokban azonban mégis hasonló.

Például abban, hogy az ország vezetőit és kormányát itt is 4 évente választják. Én még tisztán emlékszem 4 évvel ezelőtti eseményekre és már abban az évben is Obamára tettem volna a voksom, mégpedig azért, mert úgy éreztem, 8 esztendő (rossz) republikánus kormányzása után változásra van szükség. Barack akkori ellenfelét, John McCaint pedig egyénileg is alkalmatlannak tartottam az elnöki posztra.

Ha én is szavazati joghoz jutottam volna most az Egyesült Államokban, idén sem lett volna másként: ezúttal is inkább Obama, mint Romney programja és személye volt számomra elfogadhatóbb. Azért azt írom, hogy elfogadhatóbb és nem legmegfelelőbb, mert ilyen a politikai életben voltaképpen nincs. Nincs olyan politikus és politikai program, ami mindenki érdekeit egyaránt szolgálná és, ami mindenkinek azonos módon tetszene. Aki azt hiszi, lesz valaha olyan politikai erő, amely tökéletesen az ő gondolatait fogja közvetíteni és minden lépésével jobb lesz az ő egyéni élete, az álomvilágba ringatja magát.

Téves az a feltételezés is, hogy amit Obama rosszul csinált, azt Romney majd azonnal igyekezett volna megváltoztatni. Általános jellemző, hogy az új elnök vagy miniszterelnök éppen azon intézkedések megreformálását odázza el, amelyek sokak számára negatívként jelenítődtek meg. Hogy konkrét példát is említsek, volt egyebek mellett egy ilyen jellegű felvetés is, hogy Obama rossz elnök, mert megszigorította a bevándorlási feltételeket.

Biztos vagyok benne, hogy a bevándorlás feltételeinek szigorításán a republikánus jelölt sem enyhített volna. Ami valahol érthető. Momentán egyetlen politikai vezetőnek sem célja az emigráció ösztönzése, pláne nem olyan államokban, ahol ez mindig is jelentős volt. Természetesen, vannak olyan esetek, amikor még az ilyen államok is kivételt tesznek, például hiányszakmák esetében. De, ha valaki teljesen átlagos képesítéssel akar nekivágni a nagy kalandnak, az jobb, ha figyelembe veszi, hogy, ami nekünk rossz, nem biztos, hogy rossz az ottaniaknak. Mindig is úgy véltem, hogy egy ország vezetőjének elsősorban saját népének érdekeit kell szolgálnia. Még akkor is, ha ez nekem nem tetszik, mert, ha az adott nemzet lakóinak az az érdekük, amit a vezetőjük képvisel, akkor hiába rossz az a külföldieknek: el kell fogadni, bele kell törődni vagy épp alkalmazkodni kell hozzá. Miért is haragudnék egy elnökre vagy kormányfőre ezért? Ez olyan lenne, mintha a saját kormányomra azért orrolnék meg, hogy miért az én érdekeimet nézi és miért nem azt, hogy mi jó a külföldnek. Egy ország azért választja első embereit, hogy a saját nemzetüknek, a benne élőknek jobb legyen, nem pedig az oda pályázóknak.

A konkrét példához még annyit, hogy nekem több ismerősöm is dolgozott évekig az utóbbi 4 évben az USA-ban, tehát az Obama-kormány ideje alatt. Mindezt segítség és kint élő rokonok vagy barátok megléte nélkül, mégis sikerült nekik. Csak saját magukon múlt az is, hogy hazajöttek, de ez azt jelenti, hogy azért csak megtalálták a módját, hogy kijuthassanak és megvethessék a lábukat a kontinensen. Vagyis, nem hiszem, hogy aki nagyon akar, az ne találná meg a lehetőséget, ahogyan én már most tudom, miként tudnék letelepedni az Államokban, ha akarnék. Pontosabban, ha ott akarnék és nem Németországban.

Bár az én hőn szeretett Germániámban jelenleg az a párt kormányoz – igaz, koalícióban -, amelyikkel az ottaniak közül legjobban tudok azonosulni, mégis lehetnék róluk negatív véleménnyel, mert az ottani „pártom” nem igyekszik konkrétan az én kedvemre tenni. 10 éve tudom, hogy külföldön szeretnék majd élni és az utóbbi 6 évben ennek egyértelmű célpontja Németország volt. Ha olyan volnék, amilyen nem vagyok, naponta szidhatnám német „kormányom” vezetőit, hogy miért szigorítottak az állampolgárság megszerzésének lehetőségén, holott az ottaniaknak is elegük van már a sok idegen ajkú polgárból, akik többsége integrálódni sem hajlandó és semmi olyan különleges tehetséggel vagy képesítéssel nem bír, amivel ne rendelkezne bármelyik született német is. Ha ezt figyelembe veszem, azt mondom, igazuk van, annak ellenére, hogy saját szempontból ez nem túl kedvező, hiszen nem fogom automatikusan megkapni az állampolgárságot még aznap sem, amikor hozzámegyek egy némethez. Sőt! Gyerekeink is csak akkor fognak születéstől német útlevéllel rendelkezni, ha ott hozom a világra őket. Őszintén szólva, ebben sem találok kivetnivalót. (Miért gondoskodna Németország olyanokról, akik esetleg aztán soha egy percet nem élnek és dolgoznak az országban?) Persze, mindennek felismerése feltételez némi objektivitást és tájékozottságot, mindazonáltal, emiatt teljesen életszerűtlen egy politikusra vagy pártra neheztelni és dilettánsnak bélyegezni, inkább az adott ország népére kellene, amiért olyan „szemetek”, hogy arra szavaztak, aki szerintük megfelelően képviseli a kívánalmaikat...

Az amerikai elnökválasztás párviadalára visszatérve, Mitt Romney szerintem ott is hibát követett el, hogy nem nagyon igyekezte magát megismertetni az Egyesült Államokon kívül. Így külföldön elsősorban azok értesülhettek életpályájáról és terveiről, akik egyébként is élénken érdeklődnek a külpolitika iránt (köztük jómagam). Ellenben Barack Obamáról és programjáról már 2008-ban is sok információ jutott el például Európába és ez 2012-ben is folytatódott. Kampányuk elején még mindketten arról beszéltek, hogy azonnal ki kell vonni a katonai csapatokat Afganisztánból, ugyanakkor a kampány végére Romney már 2014-ig kitolta volna ezt az intézkedést és van egy olyan érzésem, hogy győzelme esetén következő lépésként Iránt vette volna célba. (Republikánus elnököktől egyébként sem áll távol a mocskos és értelmetlen háborúk kirobbantása, elég csak George W. Bush 8 évig tartó regnálására gondolni.) Ami még különösen megragadta a figyelmemet, az az volt, hogy 10 évig nem fizetett adót. Ezt meggondolva, joggal teheti fel a kérdést minden adófizető, hogy miként képviselhetné egy ember ezek után tisztán, erkölcsösen és méltón őket, akinek a múltján ekkora folt van?           

Persze, Barack Obama sem a legjobb választás, ám, mint mindig és mint minden országban, jelen esetben is úgy vélem, a Szókratészi elvet kell(ett) mérlegelni és ez alapján a kisebb rosszat választani. Természetesen, mindenki eldöntheti magában, hogy melyikük a kisebb rossz, de szerintem nem Romney volt ebben a párosításban ez a személy.

Obamának sokan felrótták még a munkanélküliség nagy arányát. Nekik azt üzenném, hogy kezdjenek el gondolatban visszamenni az időben, konkrétan addig, amikor kitört a gazdasági világválság. Legjobb emlékeim szerint ez 2008-ban történt, Barack Obamát pedig 2009. január 20-án iktatták be hivatalába. Az elbocsátások ezalatt már megkezdődtek, de ebben sincs semmi meglepő, hiszen ez a világválságok vonzata, melyek ilyen nyomokat hagynak maguk után. Ez minden országban így volt, mindenhol megemelkedett a munkanélküliség, nem csak Amerikában. Az Up in the air című film (itthon az Egek ura címet kapta) remekül mutatja be ezt a jelenséget, az elbocsátások utáni helyzeteket, lelkiállapotokat, valós szereplők közreműködésével. A filmet 2008-ban forgatták, tehát ez is azt igazolja, hogy a folyamat már akkor kezdetét vette. Ebbe akkor még, ha akart volna, se tudott volna beleszólni Barack Obama, így ez az érv is csak egy azok közül, amelyeket nem látok felróhatónak a részére, ha az elnöki tevékenységét kívánom vizsgálni.

Mindezt összevetve, szerintem a jelenlegi elnök volt a jobb választás a két jelölt közül és úgy tűnik, az amerikaiak többsége is így gondolja, különben aligha tudott volna a Demokrata Párt ismét választási győzelmet aratni.

Amiért jónak láttam mindezt felsorolni, az pedig azon alapszik, hogy néhányan úgy gondolták, nem lehet releváns a véleményem azért, mert nem ott élek. Tény, az átlagember nem láthat bele olyan szinten az ottani események alakulásába, mint aki ott tölti a mindennapjait, de ennyi erővel soha, semmiről nem fogalmazhatnánk meg saját álláspontunkat, aminek nem vagyunk a közvetlen közelében. Én személy szerint mindig fontosnak tartottam, hogy csak arról legyen véleményem, amit ismerek és, amit megismertem. Körülbelül 18 éve foglalkozom külpolitikával (is), naponta végigkövetve a hírműsorokat, a megfelelő sajtóterméketet, gazdasági lapokat, elemzéseket is átböngészve, angol nyelven éppúgy, mint az anyanyelvemen. Mitől irrelevánsabb hát az én véleményem egy olyan amerikainál, aki, noha ott él, fogalma sincs a belpolitikájáról, hiszen soha egyetlen hír- vagy politikai műsort meg nem nézett és még egy Ausztrália méretű országot sem tudna elhelyezni a térképen?

Nem hiszem, hogy a tájékozottság elhelyezkedés kérdése, pláne a mai világban, amikor az internetnek köszönhetően szinte azonnal értesülhetünk mindenről, amit tudni szeretnénk.
Ettől függetlenül, lehet, hogy valamit nem látok jól, de, amíg meg tudom indokolni, miért gondolom ezt vagy azt úgy, miért az az álláspontom, ami, addig joggal hihetem, hogy a véleményem relevánsnak, hiteles információkon alapulónak és alaposnak tekinthető. Mi több, tájékozottnak. A tájékozottság pedig, mint tudjuk, magabiztossá tesz.

"Úgy érzem itt magam, mint a mennyországban"

Megjelent:  2012. november 20-án

Az elmúlt hétvégén beteljesült a magyar Hannover 96-drukkerek, Bozzai Leslie és Sümeghy Dávid nagy álma. Elutazhattak kedvenc csapatukhoz Hannoverbe és figyelemmel követték a 96-osok Freiburg elleni Bundesliga-meccsét élőben, a stadionban. A vörösök iránti nagy lelkesedésük és a Hannoverbe való utazásuk hátterében egy egészen különleges történet rejlik.

Egy véletlen találkozás

Jó öt évvel ezelőtt a fociimádó Bozzai Leslie a FIFA 2005-tel, kedvenc játékával játszott a számítógépén. Idáig semmi szokatlan nincs egy fiatal esetében, mégis, csapata, a Juventus állandó vereségei miatti mérgében Leslie a véletlenben bízva hagyott magának egy új csapatot kisorsolni. Ahogyan a sors ezt akkor akarta, a választás a német bajnokságban szereplő Hannover 96-ra esett és új csapatával Leslie számára egy FIFA-sikerszéria vette kezdetét. A fiatal magyar ebben a vörösökkel való véletlen találkozásban valamiféle sorsszerűt látott, s megragadta az alkalmat, hogy önmagát a hannoveri csapattal egyre jobban és jobban lekösse. Rövid kutatás után Leslie szintén észrevette akkor, hogy magyar honfitársa, Huszti Szabolcs a vörösök csapatában futballozott. „Szabi” a Hannover 96 iránti kapcsolatot tökéletessé tette. Barátjával, Dáviddal együtt azonnal megalapították a magyar „Hannover 96 – Our passion” facebookos oldalt, melyet a mai napig sok szeretettel gondoznak.

Egy álom beteljesülése

A Facebook-oldal aztán megnyitotta a következő fejezet kapuját ebben a történetben. Ugyanis a 96-szurkoló Nadine Jerke, aki már gyerekkorától kezdve a vörösökért lelkesedik, ez év késő nyarán csatlakozott a fiatal magyar 96-hívek Facebook-oldalához. Nadine puszta kíváncsiságból írt akkor a 19 esztendős fiúknak. Sok beszélgetést követően és a hannoveri csapat iránti rajongásból eredően kialakult közöttük egy igazi szurkolói barátság. Nadine-ra Leslienek a Hannover 96-tal való, sorsszerű találkozása és a vörösök iránti nagy szenvedélye olyan hatással volt, hogy eltökélte, a legnagyobb álmát – egy utazást Hannoverbe – lehetővé teszi számára. Nadine elkezdte Leslie utazását előkészíteni, adományokat gyűjtött barátoktól, ismerősöktől és készséges 96-rajongóktól, hogy az utat Magyarországról Hannoverbe finanszírozhassa. A hannoveri hölgy 3 hónappal ezelőtt szállította a jó hírt az ifjú magyarnak: „Leslie, Hannoverbe fogsz utazni és a legnagyobb kívánságod teljesülni fog!” Leslie nyomban informálta barátját, Dávidot, aki a Facebook-jelenlétben segédkezik és a közös utazást Hannoverbe habozás nélkül vállalta.

 

  Szenvedélyes 96-szurkolók: Sümeghy Dávid, Nadine Jerke és Bozzai Leslie

„A csapatom, a szerelmem, a sorsom”

Ez pénteken (november 16-án) végre elérkezett! Leslie és Dávid Facebook-barátnőjükkel, Nadine-nal közösen felfedezhették az AWD-Arénát. A stadionban, a kivételesen személyes körbevezetés kezdetén a szerkesztőség vezetője, Oliver Rickhof megajándékozta a 96-drukker Lesliet egy kézzel aláírt Huszti-mezzel és két jeggyel a Nordkurvéba. Leslie az örömtől némán vette át kedvenc játékosa mezét és a belépőket csapatának meccsére a  Freiburg ellen. Az arénába való belépéskor a félénk magyar teljesen le volt nyűgözve. Büszkén hagyta, hogy Dáviddal és a mezével együtt a 96-logónál lefotózzák. Arra a kérdésre, hogyan érzi magát a vörösök stadionjában állva, Leslie azt válaszolta: „Úgy érzem itt magam, mint a mennyországban.”

Forrás: Hannover96.de

Fordította/Übersetzt von: Anikó-Tünde Cseri

Last chance Ina

Lassan két hete már, hogy láttam a Szerelem második látásra (Last chance Harvey) című filmet, ami igencsak elgondolkodtatott. Teljesen véletlenül néztem bele, nem is volt se kedvem, se időm akkor filmet nézni, de aztán, mivel jó kritikákra emlékeztem róla, ill., mivel moziban is vetítették, mégiscsak belekukkantottam. Jól tettem. A cselekmény ugyan elég nehezen akart kibontakozni és a látottak feljavításához kevésnek bizonyult önmagában Dustin Hoffman és Emma Thompson szokásos, remek alakítása, mégis, a film mondanivalója, sugallata, na és persze, az átlagon felüli, fülbemászó soundtrack, amely az egészet végigkísérte, magával ragadó volt.

Bár nem vagyok egy a munkájából, eddigi életéből kiábrándult, középkorú szerelmes, mégis magaménak éreztem, amit a film kifejezni kívánt. Mégpedig, hogy néha meg kell ragadnunk a kínálkozó lehetőséget, mert elképzelhető, hogy olyan már nem lesz több az életünkben. Hogy ez mennyire így van, magam is tanúsíthatom. Ma van másfél éve, hogy együtt vagyok életem szerelmével és ez leginkább a sors különös pártfogásának köszönhető irányomban, valamint annak, hogy éltem a lehetőséggel. Ezáltal lehettem jókor jó helyen.

*

A szerelem és egy sebészeti operáció különös párosítás, hozzám mégis egyszerre köszöntöttek be. Nem mondhatnám, hogy ez a legalkalmasabb helyzet leendő férjünkkel megismerkedni – velem mégis így történt. Miért lép kapcsolatba két ember? Közös jövőjükért, természetesen. Bennem viszont a megannyi egészségügyi probléma okán újból felmerült, hogy milyen jövőm lehet így egyáltalán.

Már nem voltam frissen műtött szívbeteg, de, mint egy sikertelen szívműtét túlélője, s összesen 4 szívbetegség birtokosa, ez utóbbi mindig ott lebegett a szemem előtt. Így tehát nem voltam különösebben boldog, amikor 2011. áprilisában leülésre erős fájdalmat kezdtem érezni egy igen kényes ponton. A kitüremkedő valamit a farcsontnál akkor még csak egy különösen gyulladt pattanásnak hittem, ami 3 hétre rá olyan kemény lett és úgy megduzzadt, hogy már se ülni, se állni, se gondolkodni nem tudtam tőle. Ekkor jutottam el a sebészetig, ahol kiderült, hogy az én addigra már akuttá vált, enyhének gondolt problémám valójában egy abscedalt sacralis dermoid cysta, amit még aznap meg is kell operálni.

A döbbenettől szóhoz sem jutottam, hiszen én egy rutinműveletben gondolkodtam, s a következő napon hivatalos voltam egy rendezvényre a Német Nagykövetségre. Tehát feltettem a kérdést sebész szakorvosomnak, hogy szerinte el fogok-e tudni jutni másnap oda. Ő kissé meglepetten tekintett rám, hiszen saját bevallása szerint 3 napig nem bírta volna ki azzal a cisztával, amivel én a 3 teljes hetet végigszenvedtem, s most egyszerre az a legfontosabb, hogy eljussak a másnapi programomra? Szerencsémre aztán úgy tájékoztatott, ha ezt aznap kezelésbe tudják venni az ügyeletes kórházban, estére hazamehetek és másnap akár meg is jelenhetek a szóban forgó helyen.

Ezután haza kellett jönnöm. Miután összeszedtem néhány holmit tartalékba, ha netán mégis benntartanának estére, irányt vettem az Uzsoki Kórház felé. Soha nem jártam még ott azelőtt, így a villamosról való lekászálódást követően még vagy egy órát bolyongtam előre, hátra, mire a sokadik kérdezősködés, s a kórházi épület rossz részébe történt betévedést követő eligazítás után a negyedik égtájon, eldugva, megtaláltam a célintézményt. Mivel a fájdalomtól minden egyes lépés pokoli kínt jelentett, mire idáig eljutottam, csurgott rólam a víz. A kórházba való belépésemet követően pedig azt sem tudtam, merre induljak. Kínomban megszólítottam egy hölgyet, akiről kiderült, hogy a kórház pszichológusa, hogy mi a probléma, honnan küldtek, s engem kellene megoperálni. Ő ellátott néhány információval, de ez is csak arra volt elegendő, hogy a portát megtaláljam.
A portán egy értelmi fogyatékosnak tűnő fiatalember ült és vette fel a betegeket, akinek az instrukcióiból sajnos nem sikerült megértenem, pontosan hova kellene mennem, de, azt remélvén, hogy csak nem lehet olyan bonyolult ügy megtalálni az ügyeletet, a harmadik visszakérdezés után elindultam. (Máig értetlenül állok azelőtt, ilyen helyre, ilyen posztra miként ültethetnek valaki olyat, aki nem tudja értelmes szavakba foglalni a mondanivalóját, hiszen neki éppen kiszolgáltatott embereknek kellene pontos, világos útbaigazítást adnia.) Ahová a fiatalember navigációja alapján jutottam, éppenséggel minden volt, csak nem a sürgősségi ellátás, így mehettem tovább. Az épület szabályos labirintusnak hatott, szűk folyosókkal, információ, jelzőtáblák, eligazítás nélkül. Magamban hálát adtam a sorsnak, hogy koradélután indultam el otthonról, mivel itt már tartottam tőle, olyan soká találom meg az ügyeleti szobát, hogy előfordulhat: az operációra nem kerülhet már aznap sor. Soha nem fogom elfelejteni, mikor ott álltam egy információs helyiség zárt ajtajai előtt, aminek kiírása szerint még nyitva kellett volna lennie abban az időpontban, de láthatólag egy teremtett lélek sem volt benne, ahogyan az egész emeleten sem. Olyan elhagyatva, kiszolgáltatva éreztem magam, hogy kis híján sírva fakadtam. De annyira meg akartam szabadulni a fájdalomtól, hogy bármit megadtam volna érte, így természetesen nem adhattam fel. Folytattam tehát utamat, mígnem valahogyan, az ismételt sokadik kérdezősködés után az ösztöneim elnavigáltak a kórház másik, legvégső pontjába, ahol megtaláltam az ügyeletet. Akkor már az örömtől tudtam volna könnyezni, hogy elértem a célt. Ám a beavatkozástól még messze voltam.

Előttem ketten voltak, egyiket épp operálta az ügyeletes orvos, tehát még egy beteg várt előttem. Szinte fellélegeztem, hogy akkor már nincs sok hátra, s én következem. Azonban ez téves prognózisnak bizonyult. Az aktuálisan kezelt beteg után a fiatal szakorvos kijött, bezárta az ajtót és megkért minket, hogy üljünk ki a folyosóra, abba az irányba, ahol bejöttem, mert az onnan nyíló egyik szobában fog folytatódni az ügyelet.

Mit volt mit tenni, átcihelődtünk. Letelepedtem a székben. Velem átellenben egy jól öltözött, idős(ebb) férfi ült, aki rámmosolygott. Időnként elővette a telefonját, hallottam, amint lemondja egy aznapra tervezett programját, mondván, már két órája ott ül és még mindig nem került sorra. Én ekkor még mindig bíztam benne, hogy megúszhatom rövidebb várakozási idővel, de csalódnom kellett számításaimban. Az ügyeletes doktort elhívták különböző helyekre, közben mentővel, hordágyon is érkeztek az újabb betegek a Vészhelyzetből ismert csapóajtón keresztül bejutva az épületbe, akikkel szintén ennek az egy orvosnak és asszisztens-csapatának kellett foglalkozni. Így aztán vagy 2-3 órába is beletelt, mire felfekhettem a kezelőágyra.

A kerületi sebész által délelőtt kellőnek vélt altatástól nagyon tartottam, mert gyerekkorom óta nem volt rá szükség és a szívbetegségem miatt kétségesnek tartottam, hogy nem az életemet kockáztatnák-e ennek bevetésével; szerencsére a fiatal sebész nem látta elengedhetetlenül szükségesnek az alkalmazását, így néhány lidokaininjekció után kezdetét vehette a műtét. Mielőtt megtörtént volna a diónyi nagyságú terület eltávolítása, meghallgathattam röviden, mi fog történni. Egy ideig figyeltem, amíg az orvos tényszerűen ecsetelte, hogy ezt most kivesszük, azt leszedjük, amazt kivágjuk, megint amazt kimetsszük, mire rákérdeztem: „Doktor úr, azért hagy valamit nekem is?” :) - Hiába, már a szívműtétemnél is csak a humor eszköze által tudtam megőrizni a nyugalmamat.

Mondanom sem kell, az érzéstelenítő seperc alatt elvesztette a hatását, iszonyúan fájt a beavatkozás, de ott volt előttem, hogy annál csak jobb lehet, mint ami addig már 3 hete keserítette meg a mindennapjaimat. A nagyjából 20 percet igénylő művelet végén óriási tamponos kötést kaptam, majd vissza kellett ülnöm a folyosóra. Várt még rám egy vágós-átkötözős felvonás.

Várakozási időm alatt megérkezett anyukám, akivel előzőleg telefonon egyeztettem a jövetelét, s, akinek most nagyon megörültem. Amikor be kellett mennem a kezelőbe újból, már ő is ott volt velem. Ha jól emlékszem, ez a művelet még megismétlődött egyszer, majd azzal a meghagyással, hogy másnap reggel meg kell jelennem a körzetileg illetékes sebészeten átkötözésre, elhagyhattuk a helyszínt. Anyukám főnöke, egyben kedves, jó barátunk szorgalmazta, hogy szolgálati kocsi vihessen haza, végül mégis úgy döntöttem, fájdalom ide vagy oda, a saját lábamon megyek el innen.
Az öreg, lestrapált busz zötykölődése ugyan nem volt kellemes, de, midőn beértünk az Árkád nevű plázába, már egészen jól éreztem magam. Még egy kicsit szétnézni is volt kedvem az Yves Rocherben, ahol anyám egy nagyon finom illatú, zöld színű bioszappant is vásárolt. Később ez lett ennek az időszaknak az illata, ahányszor csak visszagondoltam rá. Aztán ettünk, ami nálam jobbára egész nap kimaradt, majd épp az esti Bajnokok Ligája-elődöntőre haza is érkeztem.

Másnap meglehetősen fáradtan köszöntött rám a reggel. Aludni a kötés és a fájdalom miatt nem tudtam eleget, ráadásul számomra nagyon korai időpontban el kellett indulnom a kötözésre. Ott aztán hamar felébredtem, mikor a sebbe applikált tampont minden érzéstelenítés vagy bejelentés nélkül kapta ki az előző nap is látott sebészorvosom. Ellenben végre könnyebb kötést kaphattam, s az is kiderült, hogy nem kell már oda visszamennem, otthon is folytatódhat napi szinten a seb jódos kötözése.

Míg az egészségügyi intézmény épülete előtt a hazavivő buszra vártam, szóba elegyedtem egy idős hölggyel. Rendkívül kedvesnek találtam, amiként szerencsére ő is engem. Az első szavaiból azt hittem, valamiféle hittérítő, de aztán, ahogy elkezdtünk beszélgetni, kiderült, hogy nem az, csupán hívő. Egész hazafelé úton beszélgettünk és én valóban valamiféle áldást éreztem magamon a jelenlétében. Nem tudtam pontosan megfogalmazni, mi is volt ez. Úgy gondolom, ez a hölgy valóban angyal volt. Egy angyal, aki leszállt az égből, hogy engem megnyugtasson, hogy a sok átélt kín és fájdalom után, mind fizikai, mind lelki értelemben, már nem sokáig várat a Jóisten a megváltással. És így is történt.

Hazatérve lefeküdtem és tudtam is még aludni olyan 2 órát, mielőtt elkezdtem volna készülni az esti eseményre. Megcsináltam a hajam, elkészítettem a sminkem, felvettem a legjobb kosztümöm és elindultam. Sietnem kellett, mert már késésben voltam, ugyanis két kísérővel igyekeztem a rendezvényre, akikkel a program előtt egy órával kellett volna találkoznom, de majdnem egy fél órát késtem. Míg utaztam, azon gondolkodtam, amin egész nap a készülődés folyamán is, hogy kell-e nekem ezzel a fájó sebbel, az előzőnapi tortúra után egy ilyen fogadáson részt vennem, de mindannyiszor azt sugallta bennem egy belső hang, hogy igen. Oda kell mennem és demonstrálnom kell, hogy alig 24 órával az operáció után is nézhet ki valaki úgy, hogy meg nem mondanák róla, hogy mivel küzd, hol volt még egy nappal azelőtt. És ennek ez volt a legegyszerűbb, egyben legkézenfekvőbb módja.

*

Az eseményre végül pontosan érkeztünk. Kívül, a bejáratnál le kellett tennünk mindent, csak egy szál magunkban léphettünk be a terembe, ahol én már oly sokszor jártam. Körasztalos elrendezés volt, állófogadáshoz híven székek nélkül. A németajkú személyzet egy férfi tagja rendkívül kedélyesen és készségesen kalauzolt bennünket, élen járt még az üdvözlő italaink beszerzésében is.

Jókor érkeztünk, mert még volt lehetőségünk egy, a pódiumhoz közelebb eső asztalt elfoglalni. Nagyon örültem, hogy állófogadásba csöppentünk, mert egész nap azon aggódtam, hogy fogok tudni ülni a széken anélkül, hogy ezzel különösebb feltűnést keltenék – merthogy a seb miatt csak az egyik felén tudtam megülni a hátsó felemnek…

Aztán valamivel a megadott idő után 20 perccel megérkezett elénk a bajor államtitkár, megtartotta szintén kb. negyed órás-20 perces beszédét, majd nekiláthattunk az ennivalók elfogyasztásának. Ennek kifejezetten örültem akkor, gondolván az előzőnapi jelentősebb vérveszteség pótlására.

Már megettük az első adagot, amikor kísérőim elindultak a mellékhelyiségbe, én pedig ottmaradtam egyedül az asztalnál. Nem sokkal ezután léptek oda ketten, két elegáns, öltönyös, negyven körüli férfi. „Szabad?”- kérdezte későbbi párom. (Mint utóbb megtudtam, azért jöttek pont oda, mert csak ott volt hely.) Bizonytalanul mondtam igent, mert nem tudtam, kíséretem tagjai még visszatérnek-e asztalunkhoz, így, miután az újonnan érkezők elfoglalták helyüket és elmélyedtek a német nyelvű csevelyben, szemeimmel végig a távolt fürkésztem, viszontlátom-e a hozzám tartozókat, s villám hegyével az utolsó salátadarabokat szedegettem fel a tányérról zavartságomban. Azon morfondíroztam, hogy utánuk menjek-e, vagy inkább maradjak a helyemen. Végül valamely különleges, belső késztetés maradásra bírt.

A kis asztalon, amin emlékeim szerint még virágdíszítés is volt, nehezen fértünk el, így nem tudom már, hogyan, de végül felmerült, hogy összerakhatnánk kievett tányérokat és úgy talán több helyünk lesz. Így is történt, s (későbbi) párom akkor kérdezte meg, hogy milyen minőségben vagyok jelen. Én azt az intézményt jelöltem meg, amelynek égisze alá a velem érkezettek is tartoztak, majd megemlítettem még az egyik legnagyobb német csapat hazai weboldalát is, amelynek szerkesztői állományába az év januárjában kerültem. A honlap nevére felcsillant a szeme és elmondta, hogy ő meg Kölnben született, így az 1. FC Kölnnek szurkol. Majd lefordította a mellette álló másik német úriembernek addigi mondandónk lényegét, melyet ekképp indított: „Sie ist ein große Fußballfan…” Én itt láttam jónak hozzátenni, hogy 2 csapat van ám a szívemben, nem csak egy, mint a legtöbb embernek. Mikor felfedtem, hogy melyik is a másik, ő is kijelentette, hogy neki is az a második kedvence, mert azt az erőfocit szereti, amit az említett csapat képvisel. Úgy megörültem ennek a ténynek, hogy azonnal kezet nyújtottam neki. Finom, puha tenyerét az enyémbe csúsztatta. Reakcióm érthető volt: Magyarországon oly ritka olyan embert találni, aki e másik, kisebb csapat híve – még, ha német is az illető. Innentől aztán egész hátralevő este egymással beszéltünk így hárman. Fő témánk ugyan elsősorban Németország labdarúgása volt, azon belül is a három szóban forgó csapat, melyekben érintettnek bizonyultunk, de más felvetések is előkerültek. Nagy szerencsém volt, hogy társaságom két tagja a terem egy másik pontján a bajor államtitkárral folytatott ekkor már eszmecserét és nem nagyon igyekeztek velem foglalkozni.

Párom már kb. az első fél órában elkérte a névjegyemet, viszont én nem rendelkeztem ilyennel, így ennek hiányában ő nyújtotta át az övét. Majd gyorsan visszakérte, mondván: „Ezen nincs rajta a telefonszámom.” Pótolta a hiányosságot, ráírta egy tollal. Ezt a névjegykártyát máig különleges helyen őrzöm.

Szintén ő említette meg ugyancsak kb. ekkortájt, hogy hétfőn ráérnék-e, mert, ha igen, akkor találkozhatnánk. A szemébe néztem és azt mondtam: „Mindenképpen!” – Meggyőződésem, hogy ennél határozottabban még soha nem állítottam semmit. :)

Sok dolgot érintettünk társalgásunk során, sosem felejtem el, ahogy a Bajnokok Ligájáról folyt a szó, s emlékeztettem őket az aznapi mérkőzésre. Párom rákérdezett, hogy mennyi idő van még a kezdésig. Az órám 20:40-et mutatott, így ekképp adtam választ: „5 Minuten noch.” Aztán beszéltem az előzőévi müncheni utamról a Real Madrid elleni mérkőzésre, felvázoltam, nagyjából hány Bayern-szurkoló van az országban, milyen arányú a holnapunk látogatottsága, s így tovább. Párom mellett álló, egyébként bajor beszélgetőpartnerünk sokszor igencsak elcsodálkozott a hallottakon. Később többször akaratlanul is segítségünkre szolgált az est folyamán, midőn elhagyta asztalunkat, hogy hozzon egy-egy pohár vörösbort vagy épp a mellékhelyiségbe tartott és ezalatt volt időnk csak egymással kommunikálni életem (későbbi) értelmével.
Ahogy gondolatokat cseréltünk, néztem és hallgattam őt, a gyönyörű kék szemeit, az intelligens gondolatközléseit, azt a vonzó arcélt, melyhez foghatóval még nem találkoztam, s egyre jobban éreztem, hogy ilyen tökéletes embert még nem láttam soha, és Úristen, mi lesz velem, ha kilépünk innen, s soha többé nem fogom látni. Aztán a másik német férfi egy idő után elköszönt és ketten maradtunk az asztalnál. Amint beszéltünk, balkeze az én jobbkézfőmhöz ért, mely az asztalon pihent. Máig nem tudom, ez szándékos volt-e vagy csupán véletlen. Mindenesetre, erre akaratlanul és egyben észrevétlenül előrébb csúsztattam a jobbomat, hogy akkor érjen hozzá még egyszer… Éreztem, hogy valami megmozdult a szívemben, de annyira váratlanul köszöntött rám, hogy nem is tudtam ennek akkor még nevet adni. Ez talán nem is meglepő, ha meggondoljuk, hogy évekkel korábban jártam oda rendezvényekre és mindig azt reméltem, jövendőbelimet, aki remélhetőleg német lesz, majd ott fogom megismerni. Ám, miután ez eleddig elmaradt, magyar választottjaimmal a normális párkapcsolat kiépítése pedig rendre kudarcba fulladt, erről az álmomról is teljesen lemondtam. El nem tudtam volna elképzelni, hogy ezek után, annyi év után még sikerülhet.

Valószínűleg Mein Mann sem hitte volna, hogy itt és ekkor vehet jelentősebb fordulatot az élete, mert még ott és akkor el is mondta nekem, hogy gondolkodott is rajta, eljöjjön-e. Sok munkája akadt aznap is, s meggyőződése volt, hogy ott is csak egy csomó unalmas emberrel fog találkozni. Na, de szerencsére ott voltam neki én… :)

Aztán eljött a búcsú ideje, kezet fogtunk, egymás szemébe néztünk. Kavargó érzelmekkel hagytam el a Követséget. Hazafelé úton végig az eget bámultam és kacagtam. Nem tudtam hova tenni a rám törő érzéseket és abban sem voltam biztos, hogy jól érzékeltem-e, hogy én is tetszem a másik félnek. Efelől bizonyságot kellett nyernem, de már nem azon a napon.

Másnap koraeste vettem rá magam, hogy írjak neki e-mailt. Egész nap a kezemhez közel tartottam a névjegyét, azzal babráltam. Egy félhivatalos levelet írtam, mivel nem akartam túlzottan rámenősnek tűnni. Az ezt követő napon érkezett meg a válasz, amiből biztossá vált: nem képzelődtem. Ő is érdeklődést mutat irántam, méghozzá nem is kicsit. Az ezt követő válaszom így már személyesebb hangvételű volt, melyre az utána következő napon érkezett, reflektáló e-mail tartalma alapján majdhogynem biztosnak éreztem, hogy egy új időszámításom kezdődik.

Aztán hétfőn még beszéltünk egy órát is majdnem telefonon, mielőtt találkoztunk volna. Ahogy este 7-kor vártam rá az aluljáróban, sosem felejtem el. Ahogyan megpillantottam lesietni a lépcsőn, elegánsan, telefonálva, tudtam, hogy az, aki addig voltam, meghalt. De abban a pillanatban született valaki más, egy új Ina, aki most is vagyok.

Ez 2011. május 9-én történt. Attól a naptól kezdve együtt vagyunk. Ő megtestesíti mindazt a tulajdonságot, amiről már nem is álmodtam volna, hogy egyáltalán külön-külön meglehet emberekben, nemhogy egészben. Általa kiteljesedett az életem. Az egész létezésemet jelenti, vagy talán még annál is többet. Soha nem voltam még ilyen boldog senkivel, mint azóta és vele, de ennyire nem is szerettem még senkit. Nem is hiszem, hogy már valaha is fogok, mert az ő személyében számomra a tökéletes férfi jött el.

*

Utólag sokszor elgondolkodtam, milyen nüansznyi dolgokon múlik az élet. Pillanatokon, momentumokon, melyek képesek befolyásolni, akár teljesen meg is változtatni azt.

Ha akkor, azon a napon nem megyek el arra a rendezvényre, azt mondván, hogy a műtéti seb fáj, fáradt vagyok, stb., ma sehol sem lennék. Legalábbis, ilyen boldog bizonyosan nem. Hiszem, hogy minden okkal történik. Ahogy Mein Mann anyanyelvén mondják: „Ich glaube, dass alles seinen Sinn hat.” Ezért is vagyok híve annak, hogy nem szabad feladnunk. Soha, semmit és semmikor. Számtalanszor álltam az életemben egy-egy kilátástalannak tűnő szituáció, élethelyzet kellős közepén, amikor azt mondtam: nem bírom tovább, jobb lenne már, ha vége lenne. De mindig ott bujkált a gondolataim mögött, hogyha akkor és ott megtorpanok, soha nem lesz lehetőségem, hogy megtapasztaljam a jót. Hogy még milyen is lehetett volna az élet.

Az első és egyben eddigi legnagyobb szerelmi bánatomat pl. 7 évvel ezelőtt éltem meg. Nagyjából 2 évbe tellett, mire túljutottam rajta. És milyen jól tettem, hogy hosszútávon akkor sem hagytam, hogy a körülmények felülkerekedjenek rajtam és áldozat legyek.

Ami a jelent illeti, esküvőnket 2014. júniusára tervezzük. Arra a napra, amikor egyszer régen azt hittem, mindent elvesztettem, mert még nem tudtam, mit is nyerhetek.

Ha csak egyet tanácsolhatok bárkinek, aki e sorokat olvassa és döntés előtt áll: hagyni kell, hogy a dolgok megtörténjenek velünk. Bizony, így van ez. Az élet nem egyszerű matematika. Én, bár próbálom előre megtervezni centire az életemet, be kell látnom, van, amit nem kalkulálhatok a naptár szerint előre.

A lehetőségeket pedig meg kell ragadni. Mindegy, hogy miről van szó, hogy épp biztos, de unalmas állásod közepén jön egy külföldi, kihívásokkal kecsegtető munka ígérete, vagy éppen, ha középkorú férfiként/nőként tanácstalanul állsz és félsz, hogy a sok csalódás után vajon működhet-e egy ígéretesnek tűnő új kapcsolat. Soha nem késő váltani. Soha nem késő az újat megismerni. Ha pedig meghívnak valahová, pláne, ha érdeklődési körödnek, igényeidnek megfelelő a hely és a program is, ne vonakodj megjelenni. Talán kicsi az esély rá, de ki tudja, lehet, hogy pont ott találod meg azt a személyt, aki így vagy úgy, de megváltoztathatja az életedet, akinek a mosolya képes „beragyogni az egész várost” – ahogyan ez velem is megtörtént. Hogy esetemben mennyire volt kicsi ez az esély? Talán hihető, ha meggondoljuk, a mi eseményünkre kb. 50 embert hívtak meg csupán, amiből, ha levesszük a bajor államtitkárt, a nagykövetasszonyt, az épületben dolgozókat, az én két kísérőmet és engem is, marad 40-45 ember. Vajon mennyi a rációja, mennyi a realitása annak, hogy közöttük pont ott lesz az igazi? Mégis ott volt. És ettől olyan szép ez a rejtelmekkel és meglepő fordulatokkal teli élet.

Nekem, aki már szintén annyiszor csalódott, ez egy utolsó lehetőség volt a boldog szerelemre. Ahogy az elején említett film, a Last chance Harvey záró jelenetében is elhangzik, mikor a főhős felmond a munkahelyén: „Te mondtad, hogy ez az utolsó esélyem.”

Mindenki életében van egy „last chance”. Ne hagyjuk hát, hogy kihasználatlan maradjon.

I won the Grand Prize! – Fődíjat nyertem!

Október 31-én Bayern-szurkoló társaságunkkal ismét közös meccsnézésen vettünk részt. Mivel ez már majdnem a jubileumi, 50. alkalom volt az ilyen jellegű fővárosi összeröffenések sorában, különféle kedvezményeket, ajándékokat kaptunk a helytől, ahová legtöbbször járunk ebből a célból, s ezúttal egy fődíj is kisorsolásra került, amit nagy meglepetésemre én nyertem meg! Körülbelül 3 éves korom óta nem nyertem már semmit, nemhogy fődíjat – hacsak a páromat nem tekintjük annak –, így, amekkora volt részemről a megdöbbenés, legalább akkora volt az öröm is, hogy ennyi idő után végre újra rám mosolygott a szerencse. :)

Ezúton is szeretném megköszönni Fodor Csongor szervezőnknek a lebonyolítást és a Luigi Sport Pubnak a felajánlást!

A képen a fődíjjal, vagyis a 3000 Ft értékű utalvánnyal pózolok. :)

Back in time of 2012 - Egy kis éves visszatekintés

Nem ma volt az utolsó bejegyzés a blogon és erre nincs igazán mentségem. Talán csak annyi, hogy a minőségi munkát szeretem és ezt tartom fontosnak mindenekelőtt. Ha nincs elég időm kellő módon megfogalmazni egy blogcikket, illetőleg bármilyen cikket, akkor nem fogok hozzá. Ezért aztán, nem egyszer addig odáztam el egy-egy téma közreadását, míg az aktualitását vesztette. De, még így is jobban jártam, mintha csak összecsaptam volna gondolataim kifejezésre juttatását. Fércmunkához nem adom a nevem – még a becenevemet sem, ha már itt tartunk.

Az idő tovaröppenése okán, úgy vélem, érdemes elöljáróban egy kicsit visszatekintenem 2012 eddig eltelt részeire. Miként vártam és reméltem, egy igazán jó esztendőt élek meg idén, mely azonban csak részben köszönhető az általam legjobban várt két, ezen évben megrendezésre került (sport)eseménynek, a futball Európa-bajnokságnak és a nyári olimpiának. Ezeken felül is megannyi említésre méltó dolog történt velem. Vegyük most górcső alá ezeket röviden, egy-egy mondatban:

2012 voltaképpen egy negatív és végtelenül szomorú ténnyel ill. tudattal vette kezdetét: az első esztendő imádott édesapám nélkül, akit múlt év decemberében vesztettem el. Mindig úgy éreztem, életem legnagyobb traumájaként fogom megélni, amikor ez elkövetkezik és így is volt egy darabig, de szerencsére drága páromnak köszönhetően a vártnál jobban vészeltem át ezt az időszakot. Végtelenül hálás vagyok neki ezért is, hogy mellettem volt életem ezen talán legembertpróbálóbb időszakában. Ennek köszönhetően az évkezdet már szintén, mint pozitív érzület jelent meg számomra, ezt mi sem bizonyítja jobban, minthogy az év első napjaiban már szakmai sikerekkel indított útjára az esztendő.

Még szintén januárban immár 3. évemet töltöttem be, mint szívműtét-túlélő. Akárcsak tavaly, idén is egy önálló posztban emlékeztem meg erről.

Két nap különbséggel ünnepelhettem az fcbayernmunchen.hu-nál meglévő szerkesztői kinevezésem első évfordulóját is.

Február elején egy ország megdöbbenésétől kísérve lehettünk szemtanúi, amint 66 esztendő elteltével csődbe ment a Malév, a magyar légitársaság. Ez engem ugyan nem érintett közvetlenül, mégis rendkívül sajnáltam – és sajnálom most is - , hogy az ország egy újabb értéke került ezáltal a süllyesztőbe.

A tél utolsó hónapjának végén sor került az FC Bayern München Hungary Fanclub téli taggyűlésére, melyen végre részt tudtam venni és egy nagyon jó hangulatú összejövetel részese is lenni egyúttal.

Két nap múlva már a születésnapomat ünnepelhettem, melynek egyik különlegessége volt, hogy tortámat egyik kedves barátom, a szintén az FC Bayern München Hungary Fanclub tagja, Horváth András készítette. A torta nem csak nagyon impozáns, de igazán finom is volt, egyetértett ebben az egész család, akárcsak jómagam. Ezúton is szeretném megköszönni még egyszer Bandinak, hogy egy ilyen remekmű lehetett idén a születésnapi tortám, amely egyedülálló módon emelte az ünnep fényét.

Egyben szeretném hozzáfűzni, hogy nagyon sok kedvességet kaptam mindenkitől a jeles dátum kapcsán, ezt ugyancsak köszönöm még egyszer minden érintettnek.

Kb. két hét sem telt el ezután, s párom bejelentette, hogy Hongkongba utazik az ott élő barátjához, így ideje volt, hogy én is többet olvassak a városról kint tartózkodása alatt. Köszönhetően új ismereteimnek, a hely felkeltette érdeklődésemet, olyannyira, hogy hazatérte után említést is tettem róla Mein Mann-nak, hogy a nászutunkat, ha lehet, Hongkongban szeretném majd eltölteni.

Szinte el sem múlt még a „hongkongi láz”, már a húsvét kopogtatott az ajtónkon. Ez az ünnep az elmúlt években elég szokványos volt nekem, de idén a vártnál sokkal jobban sikerült, jobb hangulatban is telt, köszönhetően egyebek mellett néhány barátunknak, akiket finom falatokkal, ünnepi öltözékben vártam.

Húsvét

Április végén hosszú idő után Debrecenben is újra tiszteletemet tettem. Az évszakra jellemzőtől jelentősen eltérően körülbelül 30 C-os meleg volt, verőfényes napsütés, csodálatos, fenséges időjárás köszöntött rám a cívisvárosban. Utazásom elsődleges céljául a volt szerelmemmel való egyeztetés szolgált közös alapítású szurkolói klubunkról, valamint a helyi múltammal való végleges számvetés. Mindkét törekvés eredményes volt, sikerült. :)

A Kölcsey Központ Debrecenben

Május elején megismerkedésünk, majd kapcsolatunk kezdetének első évfordulóját ünnepelhettük Mein Mann-nal. Jó érzés volt így, egy esztendővel később felkeresni a tárgynapokon ugyanazon helyeket, ahol egy évvel korábban jártunk, s visszarévedni arra, hogy mi és hogyan is volt akkor…

Megismerkedésünk 1. évfordulóján

Első évfordulónk épp egybeesett anyukám első hivatalos külföldi kiküldetésének első napjával jelenlegi munkakörében, melynek célállomása Brüsszel volt. Nagyon örültem és büszke voltam rá, hogy végre neki is megadatott, hogy a hivatásturizmus részese és alakítója legyen.

Brüsszel

Minden út Európába vezet :) 

Szóban forgó hét szombatján a Német Kupa döntője okán tartott nagyszabású közös meccsnézést és összejövetelt a hazai Bayern-szurkolói társadalom. Bár elvesztettük ezt a döntőt, újfent elmondható, hogy nagyszerű élmény volt a barátaim társaságában lenni, akik, ha feledtetni nem is, halványítani tudták a vereség és a „csak” ezüstérem okozta csalódottságot.

Ugyanezen a napon házasságot kötött egyik kedves barátnőm lánya, valamint két Dortmund-drukker barátom, utóbbiak egymással. Ezúton is sok boldogságot kívánok nekik!

Május 18-án első ízben vettem részt párom díjugratóversenyén, mely egyedülálló élményként marad meg az emlékezetemben. Ugyancsak ezen a napon indultunk útnak Bayernes fanclub-társaimmal Münchenbe, a Bajnokok Ligája döntőjére, melyről azóta már felkerült ide a részletes beszámoló.

A Bajnokok Ligája döntőjét elveszteni minden futballdrukker számára egy különösen fájó pont. Kiváltképp, ha ezt otthon, a szeretett csapat saját városában éri meg. Nem maradt azonban sok idő a búslakodásra, mivel június 8-án kezdetét vette a XIV. Labdarúgó Európa-bajnokság, a házigazdák szerepét pedig ezúttal Lengyelország és Ukrajna töltötte be.

A háromhetes nagy sportesemény, s főképp annak a német válogatottat illető pozitív része, némiképp eloszlatta azokat a viharfelhőket, amelyeket a két elbukott döntő kavart a Bayernes német-szurkolók lelkének nem is oly rég még napsütötte egén.

Az EB idején kedvenc Nationalelfünket szintén közös meccsnézés keretében biztattuk, melynek a már jól bevált budapesti Szabadság tér adott otthont. Mindez megérdemel egy önálló bejegyzést, így itt és most annyit említenék meg csupán, hogy egy ízben még az Index egy releváns videójában is szerepeltem, természetesen a futballtorna és azon belül is szeretett német válogatottam, pontosabban, a csapatnak a csoportból való továbbjutása szolgáltatta az aktualitást. :)

Június 18-án betöltöttem 10. büszke évemet is a labdarúgásban.

Német szurkolóként, a foci EB idején

Ugyanezen időben Mein Mann megkérte a kezemet, így 20-án ennek örülhettünk egy ünnepség keretében, többek között megismerkedésünk helyszínén is.

Egy hét sem telt el ezt követően, amikor már egymás iránti elköteleződésünk első évfordulóját ülhettük – azaz, ülhettük volna, ha nem lettünk volna extrém elfoglaltak mindketten azon a napon. (Aktuális bejegyzés 2011-ből itt.)

A futball Európa-bajnokság aztán végül, sajnos, nem váltotta valóra a német fanok Európa-bajnoki címről szőtt álmait, a Nationalelfnek be kellett érnie a 3. hellyel, megosztva Portugáliával (mivel EB-n, ellentétben a világbajnoksággal, nincs külön mérkőzés a bronzéremért). Így a döntő napján különösebb akadályát nem láttam, hogy részt vegyek második díjugratóversenyemen az évben, mely után, természetesen, azért megtekintettem a számomra addigra már érdektelenné vált Európa-bajnoki finálét is.

Még június elején történt, hogy a túlerőltetés és az állandó hajtás eredményeként megsérültem, amely heteken át állandó, fokozott lábfejdagadást eredményezett a jobb lábfejemben, ám csak július elején jutottam el odáig, hogy felkeressem vele a szakorvost.

Első blikkre csontrepedésre, majd csontritkulásra gyanakodtak – utóbbi erősen megmosolyogtató lett volna az én életkoromban -, mígnem a röntgen és a vérlabor-lelet kimutatta, hogy szerencsére egy harmadik diagnózisról van szó.

Innentől fogva kezelések armadája várt rám, úgy gyógyszeres, mint külső behatással végzett, összesen 13 hét alatt sikerült rendbe hozni a problémás testrészt, utolsó hónapban fizikoterápiával és mindennapos injekciókkal.

Fizikoterápia

Július elején vette kezdetét a Tour de France, amit negyedszerre is sikerült teljes egészében végigkövetnem. Külön örömömre szolgált, hogy a hegyi trikót Thomas Voeckler nyerte el, aki szinte kiköpött mása az én Drágámnak. :)

A TdF pódiuma, 2012

Július 12-én Eszti barátnőm ujjára is eljegyzési gyűrűt húzott a párja, így ebben is sorstársam lett. :) Szívből gratulálok nekik itt is!

A hónap második felében bővült a család is, egy négykerekű járgány „személyében”.

Pár nap múlva már a névnapomat ünnepeltük, ami a tavalyi posztban leírtaktól nem nagyon különbözött idén sem, talán csak annyiban, hogy most nem éreztem feltétlenül szükségét egy újabb, a Deutsche Botschaft előtt megörökített perszonális képnek.

Névnapi sminkemet ezúttal is Timi egyik alkotása inspirálta :)

Miró Caféban ülve

Az ezt követő napon kezdődött az oly nagyon várt XXX. Nyári Olimpia Londonban, amit ugyancsak elejétől a végéig volt alkalmam figyelemmel követni. Ha nem lett volna 2004 és az athéni esemény, ez lenne a kedvenc olimpiám, annyira magaménak éreztem mindent vele kapcsolatban. Hogy ez a megállapítás mi mindent rejt magában, azt is egy önálló, külön bejegyzésben kívánom majd ismertetni. Néhány kép a kedvenceim közül, ízelítőül:

Az olimpia zárónapján rendezték meg a Német Szuperkupát a Bayern München és a Borussia Dortmund részvételével, melyre ismét nagyobb számú magyar Bayern-szurkolói kontingens érkezett Münchenbe (ezúttal nélkülem), s, melyen végre újra sikerült felülkerekednünk a Dortmundon, elhódítva ezzel az új szezon első trófeáját.

Augusztus végén kis falumban és a Balatonban is jártam, a nyár méltó elbúcsúztatásaként.

Ekkoriban a londoni paralimpia is kezdetét vette, ahol parasportolóink megmutatták, hogy az épekhez hasonlóan ők is tudnak világraszóló győzelmeket és eredményeket elérni, dicsőséget szerezve ezzel a hazának. Méltán lehetünk büszkék rájuk!

Eközben szeptember 1-jén férjhez ment a legjobb barátnőm.
Drága Viki és Dani! Legyetek nagyon boldogok!

Másnap részt vettem a Díjugrató Magyar Bajnokságon, ahol egyebek mellett az idei felnőtt magyar bajnokkal is találkoztam. További képeket egy különálló bejegyzésben teszek majd közzé.

Mindeközben szerveztem már újabb utazásomat Münchenbe, majd szeptember második felében szinte az egész családom útnak eredt. Páromat Namíbiába vezérelte az útja, anyukám pedig Genfben tette tiszteletét, újabb hivatalos utazás keretein belül.

Namíbia

Genf felett az ég

Szeptember 22-én megtartotta idei második közgyűlését is az FC Bayern München Hungary Fanclub. Az esemény kuriózuma és díszvendége a 82 éves Fazekas Árpád volt, aki 1957 és 1961 között őrizte az FC Bayern München hálóját, mellyel Német Kupát is nyert. Személyes találkozásom kapuslegendánkkal felemelő élmény volt, remélem, megadatik még a gondolatcsere lehetősége ezzel a rendkívül kedves és közvetlen emberrel.

Fazekas Árpáddal

Az idő eztán ismét gyorsan pergett, s már azon kaptam magam, hogy október első péntekje van és egy barátnőmmel útban vagyok München és az Oktoberfest felé. Természetesen ez a történés is egy újabb beszámolóért kiált, melyben a konkrétumok és a megtörtént esetek mellett saját Oktoberfest-tapasztalatokkal, tippekkel és információkkal is készülök.

Október 17-én pedig egy rendhagyó előadás vendége voltam, négy olimpiai bajnokkal a pódiumon. Az előadás a „Az olimpiai sikerek hátterében: sportmenedzsment és szponzoráció” címet viselte. Az erről szóló cikket a napokban teszem közzé.  

Itt tartunk tehát most, kedves Olvasóim. Ez még csupán egy felvezető volt, az egyes események kapcsán, a részletes gondolatközlések csak ezután következnek.

Tartsatok a folytatásban is velem!