I was here: CL FINAL 2012 - Ti meg én, az álmok szigetén

2012. április 25., valamivel 23 óra után: Bastian Schweinsteiger értékesíti az FC Bayern München utolsó tizenegyesét a Real Madrid elleni büntetőpárbaj során a Bajnokok Ligája elődöntőjének visszavágóján, ezáltal biztossá válik, hogy a csapat résztvevője lesz a május 19-én, hazai pályán rendezendő rangos kupafinálénak. Egyúttal történelmet ír, mint az első csapat, amely a BL történetében hazai pályán döntőt játszhat.

A lefújás pillanatában a Bayern München döntős részvétele biztossá vált ugyan, de az enyém még korántsem. Tudtam, hittem és akartam élőben szemtanúja lenni a finálénak, de az akkor fennálló körülmények kétségessé tették részvételemet. Mígnem 5 nappal később egyik Münchenben élő német barátnőm felvetette, hogy van még egy jegye az Olympiastadionba szervezendő public viewingra, igényt tartok-e a fennmaradó belépőre? Természetesen igent mondtam, így nem volt többé kérdés, kimegyek-e, elsőszámú céllá lépett ez egyszerre elő.

Mivel ennyire rövid idő alatt még sohasem tettem szert müncheni utazásra – noha 2008 óta nem múlt el év a kinti jelenlétem nélkül -, az indulást még számos szervezési teendő előzte meg, hozzátéve, hogy ezúttal 3 hetem maradt mindazon feltételek előteremtésére, amiket egyébkor 2-3 hónap alatt szoktam abszolválni. De, végtére is, elérkezett május 18-a és az ország megannyi pontjáról érkező szurkolótárssal irányt vehettem kedvenc városom felé.

Magát az itthonról történő elindulást korábbra terveztem, de, sajnos, ezúttal is rosszul mértem fel az időkereteimet. Párom díjugrató versenyén álltam és szurkoltam a kanyarban, 4 órán keresztül, így délután negyed 5-kor érkeztem csak haza, midőn még semmi sem volt az útra bekészítve… Ám, szerencsére, csak két napra kellett pakolni, így ezúttal kénytelen voltam elkerülni, hogy magammal akarjam vinni a fele háztartást. (Azért még így is majdnem sikerült.)

A buszunk – a „Fanclub-busz”, ahogy korábban Drágámnak jellemeztem – éjfélkor indult volna Budapestről, én pedig 23 óra körül hagytam el a lakhelyemet.

Eközben az utazó társaság egy része már órák óta a Luigi Sport Pubban alapozott, ahol egy héttel korábban a Német Kupa döntőjét is néztük, illetve szinte már a budapesti Bayern-szurkolók törzshelyének is számít, így evidens volt, hogy az én első utam is hozzájuk vezessen.

Itt a rövid várakozási időtartam és néhány, a meccsről alkotott predikció és gondolatközlés után elindultunk a Nyugati pályaudvar felé, a parkolóba, ahol a hivatalos felszállóhelyünk volt kijelölve.

A hangulatra már itt sem volt panasz, s ezt tovább fokozta, amikor összetalálkoztunk a buszra várakozók többi csoportjával és ki-ki rég nem látott ismerőseivel ölelkezhetett vagy épp rázhatott kezet. Magam itt találkoztam első ízben személyesen az fcbayernmunchen.hu fórumán megismert egy, másik szurkolótársnőmmel, aki a férjével érkezett, így máris megvolt a közös téma, amely jól lekötötte a figyelmünket az akkor már jelentősebb késést abszolváló járműre várván.

Nagy nehezen aztán csak begördült a mi járgányunk is, s megkezdődhetett az utazás érdemi része.

A busz startolását követően az FC Bayern München Hungary Fanklub elnöke, Ladányi Zsolt összeszedte a szállás árát, rövid tájékoztatót tartott, majd csendesen haladtunk tovább az utunkon.

Bennem ekkor még az alig tovatűnt pénteki nap és a díjugratóverseny nagyszerű képei peregtek, akár egy nagy vetítővásznon, s szerencsésnek tartottam magam, amiért ilyen hamar az egyik nagy sporteseményből egy másikba csöppenhetek. Pedig hol volt ez még attól, ami pár óra múlva köszöntött rám!

Utunk majdhogynem zökkenőmentes volt, csupán egyéni problémák okoztak kisebb-nagyobb gondot. Magam részéről igyekeztem nem idegeskedni ezen, még annak ellenére is, hogy hamar kiderült, vélhetően nem fogjuk tudni tartani a tervezett menetidőt.

Úgy tűnt, a többiek is ezt a szemléletet vallják, ezt mi sem bizonyította jobban, mint mikor már Németország területén, egy erdő melletti parkolóban az átlagosnál hosszabb időt töltöttük és a buszban maradók között – mivel nem tudták e hosszú várakozás okát – elterjedt, hogy a sofőrt elragadta egy medve… - megalapozván ezzel a további jó hangulatot. :)

Ennek igaz vagy hamis voltáról természetesen nekem is meg kellett győződnöm, így hamarosan én is a busz mellett találtam magam, de aztán, realizálva, hogy minden utas és a két sofőr is elkerülte a medvéket, folytathattuk utunkat a célállomás felé. :)

Münchenbe végül még a délelőtt folyamán megérkeztünk, buszunk az Ostbahnhofnál tett ki bennünket, ahol a szállásunk helyezkedett el.

 München Ost

Nem mindennapi helyzetet eredményezett, ugyanis egy fotóstúdióban kellett berendezkednünk. Maga a hely egy óriási éjszakai szórakoztató központ egy darabjának számított, amely már nappal életre kelt – mint később testközelből érzékelhettük… Ekkor azonban még viszonylagos csend honolt a telepen, én pedig úgy voltam vele, hogy aludtam már sokkal lehetetlenebb helyen és körülmények között is, előzőleg úgy volt, hogy még szállásunk sem lesz, így ehhez képest mindenképp pozitív fordulatot vett a helyzet alakulása és egyébként is, a lényeg, hogy ott vagyok, egy éjjelt pedig nem fog nehezemre esni eltölteni itt.

Ezzel az optimista szemlélettel mentem hát ki a szálláshelyünk előterébe, meginni az üdvözlő italt, ami történetesen a kedvenc sörömből, az Augustinerbräu-ból állt, így már ez is az okok palettáján szerepelt, amiért pozitívan tekintettem előre.

Lassan mindenki elkészült, a fotóstúdió előtt készítettünk néhány csoportképet, majd még szintén együtt az Ostbahnhof felé vettük az irányt.

Csoportkép

Mivel meglehetősen konkrét tervem volt a nap eltöltését illetően, melynek legtöbb pontja nem egyezett a fanklub nagyobb részének elképzeléseivel, már jóval korábban eldöntöttem, hogy a belvárosba érve elköszönök a csoporttól és egyedül folytatom az utam. Így is lett, azonban ezt az Ostbahnhof aluljárójában még némi tanakodás előzte meg, nem tudtam eldönteni ugyanis, hogy milyen Tageskarte-t vegyek, egyáltalán, arra a pár megállóra, amire nekem aznap szükségem volt, érdemes-e. Végül úgy határoztam, hogy nem és gondolván az egyre növekvő tömeg és zsúfoltság jótékony hatására, végül a Marienplatzig utaztam a többiekkel, ahol aztán az aluljáróban különváltunk és a saját elgondolásaim alapján meneteltem tovább – immáron egymagam.

Ahogy mentem felfelé, ezúttal gyalog a mozgólépcsőn, láttam az embereket, a mindenféle Bayernes szurkolói holmikban pompázó drukkertársaimat, akiknek hangja beterítette már az egész aluljárót is. Azt a zsúfoltságot, mely mindenhol jelen volt, azt a páratlan hangulatot, amit egy ilyen különleges nap szolgáltat egy város életében és mégsem jutott el még a tudatomig, hogy itt vagyok. Hogy végre megérkeztem.

Egészen addig, míg a kijáratnál, a mozgólépcsőn állva meg nem pillantottam magát a Marienplatzot és a Rathaust – azt a látványt, ami miatt 2008. augusztus 27-én, mikor elsőként léptem ki ugyanott e térre, München és én egy szempillantás alatt összekötöttük az életünket. Most is ez az érzés kerített hatalmába, mert ott és akkor nem csak az agyammal tudtam már, hogy Münchenben tartózkodom. A szívemmel is éreztem.

Az elmúlt négy év alatt szokásommá vált, hogy a városba érkezésemet követően első utam mindig a Marienplatzon található Rischarthoz vezet. Szinte szertartásszerűen, mindig azzal indítom müncheni napjaimat, hogy itt elvitelre kérek egy Bavarian Sandwichet, mely a kedvenc bajor ételem, s egy kávét -  amiket aztán a Viktualenmarkt vagy más környező terek egy padján fogyasztok el. Ez most sem történt másképp, azonban most eltekintettem a kávétól, csak magát a szendvicset vittem tovább.

Ezúttal nem a Viktualenmarkt felé igyekeztem, ahol szinte már törzshelyemnek számít az egyik pad, hanem a Sendlinger Straße irányába, majd az egyik közeli téren, a tehénszobrok és szökőkutak feletti párkányon helyet találva magamnak, nekiláttam aznapi első ennivalóm elfogyasztásához.

 

Bavarian Sandwich :)

Már ekkor is nagyon sok Bayern-szurkoló volt körülöttem, de az idő múlásával számuk csak nőttön nőtt. Nagy meglepetésre még egy hatfős, Barcelona-mezes társaság is elhaladt itt előttem, akik nagy hanggal igyekeztek a jelenlévők tudtára adni, hogyha már a csapatuk nem is jutott be, ők azért tiszteletüket teszik a BL-döntő napján Münchenben…

Innen a Rosenthalon keresztül a Marienplatzra tértem vissza, ahol már javában zajlott a szurkolás, középen egy csapat Bayernes lobogtatta a zászlókat, s dalolt hozzá serényen.

Mentemben-jöttömben én is becsatlakoztam a Fangesängébe, de ez még nem az igazi szurkolás volt részemről. Előbb a Sendlinger Straße-ra mentem, ahol a kedvenc (női) boltom van – igaz, még sosem vásároltam az itteniben, csak a Hauptbahnhofon lévőben, de, most úgy gondoltam, ha valami elnyeri a tetszésemet, azt megveszem helyben, mivel a Hbf-re áttérni innen, majd újra visszatérni kissé körülményes lett volna.

Sendlinger Straße

Így is lett, némi nézelődés és fejszámolás után egy táska jött velem, mialatt kedélyesen elbeszélgettem az eladónők egyikével, sajnálatomat kifejezve, hogy ez a bolthálózat, sajnos, még nem látta elérkezettnek az időt, hogy nyisson egy üzletet Magyarországon is.  

Ezután körbementem a Sendlinger Straße-n, mialatt egyik barátomat is felhívtam telefonon, aki negyedmagával szintén a városban tartózkodott előző este óta – őket épp szintén az Olympiaparkban értem utol, viszont, minek okán a meccsig nem terveztem megjelenni ott, le kellett mondanom a korábban leegyeztetett találkozásunkról szóló elképzelésről.

Közben ismét eljutottam a Marienplatzig, ahol most már közelebb merészkedtem a középen szurkolókhoz és becsatlakoztam a hangoskodásba.

Ezalatt megszólított egy - mint kiderült, macedón – férfi, aki pár gondolatváltásunk után mindenáron meg akart velem inni egy sört. Én erre még rá is álltam volna, de, aztán, hogy a megbeszélt helyre nem érkezett vissza 5 percen túl, jobbnak láttam, ha visszatérek a szurkolókhoz, miközben nevettem magamban, hogyha egyetlen nem Bayern- vagy Chelsea-drukker tartózkodik is aznap Münchenben, nekem egészen biztosan sikerül pont azzal szóba állnom – miután említett alany előzőleg kérdésemre felfedte, hogy valójában nem Bayernes, sőt, nem szurkolója a döntősök egyikének se.

A marienplatzos szurkolás után ráfordultam végre a kedvenc utcámra, a Neuhauser Straße-ra (alias Kaufingerstraße ), ahol már szinte lépni sem lehetett a főleg piros-fehérbe öltözött, hangosan éneklő embertömegtől.

 Neuhauser Straße

Ekkor még azon gondolkodtam, hogy el kéne menni gyalog a Hbf-ig, mert azt sosem hagyom ki útjaim során, de a Karlsplatzon az aluljáróba érve meggondoltam magam. Itt is javában állt már a sor a nemrégiben megnyílt Bayern Fanshop előtt, hosszasan kígyózott, sőt, körbe is ért, a biztonsági őrök pedig egyesével engedtek be mindenkit.

Karlsplatz (Stachus) – kígyózó sor a Bayern Fanshop előtt

Természetesen én is szerettem volna egy Fanshopot felkeresni, de nem mindenáron, így arra sem akartam vállalkozni, hogy háromnegyed órát vagy még többet álljak sorba egy Bayern Magazinért, amiből lehet, már nem is akad, nem beszélve a többi termékről… Őszintén szólva, szurkolótársaim ezen a napon leginkább egy sáskahadra emlékeztettek a Bayern Fanshopokban, rávetve magukat valamennyi Bayernes ajándéktárgyra, így úgy láttam jónak, ha ebben nem veszek részt. Bezzeg egy órával korábban, az Accessorize-ben nem volt ilyen gondom! :)

Ráadásul, délután 4 órára volt megbeszélve a találkozóm a jegyemet prezentáló barátnőmmel és társaságával, így már csak emiatt sem tölthettem az időmet a Fanshopnál, a sorban állva. Visszatértem hát a Karsplatzra, ahol sikerült megválnom az itthonról addig magammal hurcolt italos flakonomtól is. :)

 Karlstor

A Karlsplatzról újra visszatértem a Kaufingerstraße-ra és onnan haladtam vissza, a Marienplatz felé.

Karlstor mögötti embertömeg

Az idő még nem sürgetett, a Marienplatz két percnyi távolságban sem volt, lábaim tempóját pedig ismertem, így kedvenc utcámon mendegélve gyakran megálltam, hogy csatlakozzak egy-egy szurkolói tömörüléshez. Itt újabb videókat is készítettem, egyik szurkolásunk olyan eredményes volt, hogy még egy-egy füstbomba is eldurrant, vörösen omló füstje szőnyegként terült el felettünk, a tiszta, kék bajor égbolt alatt.

 Szurkolás a Neuhauser Straße-n 

 "A Bayernért élek" - hirdeti egy elkötelezett szurkoló ruházata :)

Igen, az időjárás is tökéletes volt és akkor még fel sem merült bennem, hogy a nap végén ez a perfektum változhat. Hogy azt a trófeát, ami a mi otthonunkban lehet a miénk és, ami átvevésének élőbeni megtekintéséért én ennyit utaztam, ne a mi játékosaink emelhessék a nap végén a magasba. Ez átfutott ugyan az agyamon, mint mindig, mikor előre megérzem, ha veszítünk, de olyan erős volt a győzelembe vetett hitem, hogy úgy gondoltam, ezt csak beképzelem magamnak és szó sem lehet itt arról, hogy a Chelsea elhalványíthassa ezt a felemelő élményt.

Ezen gondolatok közepette értem el a Marienplatzra, a kutakhoz, ahová megbeszéltük a találkozási pontot. Tőlem nem megszokottan a kijelölt idő előtt megérkeztem, így várnom kellett egy keveset, de aztán hamar egymásra találtunk az érkezőkkel és elkezdődhetett a nap hátralevő része.

Itt még beszélgettünk egy jó ideig, megismerkedtem a társaság azon tagjaival, akiket most láttam először, majd elindultunk innivalót venni a REWE-be. Ez utóbbi cég az 1. FC Köln mezszponzora, így rögtön eszembe jutott, hogy ez tetszene mein Mann-nak. :)

Míg a többiek elégedetlenül fordultak ki a boltból, tekintve, szinte teljesen ki volt fosztva a sörös részleg, én azért csak vételeztem egy Apfelschorle-t, mivel nem akartam egész nap az ő módjukra sört vedelni. Intenzív élményekre, emlékekre vágytam és tudtam, hogy egy bizonyos foknál ittasabban erre nem lesz lehetőségem. Így vállaltam a furcsálló tekinteteket és a nevetést is, mikor visszatértem hozzájuk az italommal.

Mindez már az Im Talon történt, az Isartor felé, ahová most nem mentünk el, hanem visszafordultunk, s a Marienplatzra tartottunk. Ám, míg oda elértünk, itt is belefutottunk egy nagyobb, hangosan szurkoló csoportba. Innentől kezdve elkerülhetetlen volt egy spontán Bayern-kórus az úttest közepén. Felemelő hangulat volt, de éreztem, még nincs vége, ez csak a kezdet.

Az U-Bahnnal nagy szerencsénk volt, mert épp akkor érkezett, mikor leértünk és az elsők között befértünk, ülőhelyet is találva magunknak. Rendkívül össze kellett húzódzkodnunk, mialatt minden megállóban óriási tömegek várták a beszállást, kezemben a szatyrokkal és a már akkor sem mindennapi súlyú válltáskával nem volt éppen könnyű a feladat.

Megérkezvén az Olympiaparkba, lassan szétoszlott a tömeg, a többség megindult a stadion felé. Mi lassabban haladtunk és az olimpiai falun keresztül akartunk eljutni a helyszínre.

Olympiapark

Ekkor vettem észre egy Manchester United-mezben közeledő fiatalembert, mire az egyik barátom, Peter, a srác után menve rázendített: „Who the fuck is this? Who the fuck is this?” – mindezt olyan hangsúlyozással, hogy folytak a könnyeim a nevetéstől. :)

Az olimpiai faluban még sosem jártam, így emiatt sem bántam, hogy mi arra vettük az irányt.

Bejárat az olimpiai faluba

Míg a többiek sört vettek a Tengelmannál, mi ketten-hárman kint várakoztunk és beszélgettünk.

 Boltok az olimpiai falun belül – háttérben a Tengelmann üzlete

Ez folytatódott végig utunkon, amíg a stadionhoz eljutottunk, ahol hosszas bejutási és átvizsgálási procedúrának vetettek alá bennünket.

Útban a stadion felé

Mialatt várakoztunk, én már annyira belejöttem a különböző történetekbe, hogy még a magyar szurkolói társadalomról és futballtörténelmünkről is volt kedvem értekezni.

Bejárat az Olympiastadionba

 

 

Ennek az vetett véget, mikor elértünk a kapuig, ahol hirtelen szembe kellett néznem a ténnyel, hogy zsáknyi méretű válltáskám és két másik szatyrom miatt valószínűleg nem leszek az átvizsgálók kedvence…

Ám, mint oly sokszor már hasonló esetben, itt is utolért a szerencse-hullám, ami a stadionok környékén mindig velem van: miközben mindenki mástól elvettek minden italt és nagy valószínűséggel az esernyőm is erre a sorsra jutott volna, a sors megint pártfogásába vett. A biztonságiak, bár áttapogatták a táskámat, az ernyőt nem tudták kitapintani, a flaska pedig, noha kikandikált az egyik szatyorból, nem vették észre és továbbengedtek. A biztonságis megérdeklődte ugyan, hogy van-e nálam üveg, de én olyan határozottan állítottam, hogy „ich hab koa Flasche”, hogy ez hatásosnak bizonyult és az ipse már nem mert – vagy csak nem akart - velem vitába bonyolódni.

A stadionban, szektorunk felé haladva

Ez a procedúra még megismétlődött vagy háromszor, mire bejutottunk a lelátóra, ahol addig számomra ismeretlen, de annál lélekemelőbb látványban volt részem: mindenhol, ameddig a szem ellát, csupa-csupa Bayern-szurkoló, mint valami hangyaboly, nyüzsgött lent, az állóhelyeknél és mindenfelé, ott is, ahol az ülőhelyek foglaltak voltak.

Belépés az Y-szektor lelátójára

Mi is már csak az Y-szektorban, lent, (alulról) kb. a 3. sorban találtunk magunknak ülőhelyeket, amiket ott el is foglaltunk, míg páran közülünk ekkor látták elérkezettnek az időt, hogy újabb sörért menjenek.

Én nem akartam erre pazarolni az időmet, hogy sorban állok az egyik büfé előtt, inkább átadtam magam az életérzésnek, amiben majd’ 10 éves futballszurkoló-életem alatt még nemigen lehetett részem.

Kép a lelátóról – Meccs előtti hangulat

A drukkerek nyújtotta hangulat nem volt elég, mintegy megkoronázásaként épp koncertet adott a Sunrise Avenue, egy finn együttes, melynek egyik dala, a Hollywood Hills már tavaly meghódította a német zenei toplistákat. Most Bayern-mezben zenéltek és többször kifejezésre juttatták, hogy nekünk szurkolnak, így, ha eddig nem is lettek volna már eleve népszerűek a helyiek körében, ezek után erre mindenképpen számíthatnak.

 Sunrise Avenue

Nagyon örültem, hogy, bár erről nem is hallottam, ők az „előzenekara” a döntőnek, mintegy felvezetőként, hiszen én is nagyon kedvelem a zenéjüket, de sosem gondoltam, hogy személyesen eljuthatnék egy koncertjükre a közeljövőben – ráadásul mindezt csupán azért, mert jegyem volt a stadionba a public viewingra, a BL-döntőbe.

Persze, a koncert nem akkor vette kezdetét, amikor mi megtaláltuk a helyünket, így körülbelül a meccs előtt egy órával vége is lett, magam pedig úgy láttam jónak ekkor, ha felkeresem a mellékhelyiséget.

Sokan átvették a vezérszurkoló szerepét, úgy gondoltam hát, hogyha már el kell hagynom a helyem, legyen valami értelme, így kimásztam a sorból és megálltam a szurkolósereggel szemben. Felemeltem az egyik kezem és elkezdtem skandálni, ahogyan a torkomon kifért: „HEY, DAS GEHT AB! HEY, DAS GEHT AB!”

A lent ülők vevők voltak a helyzetre, úgyhogy segítettek és pár másodperc múlva már tucatnyian zengtük az előbbi mondatot, míg a tömeg észlelte mindezt és válaszolni kezdett: „WIR FEIERN DIE GANZE NACHT!” - Innentől vagy egy percig én is vezényeltem a környéken lévő sokezer szurkolónak, megadva az első mondatot, ők pedig válaszoltak a másikkal. A végén együtt zengtük az egészet kórusban, s, ahogy mentem felfelé a lépcsőn, még tapsoltak is néhányak. Nem tudom, mennyire hétköznapi látvány arrafelé, hogy egy kis pici Bayern-drukkernő az egyik vezérszurkoló, de számomra a legnagyobb élmények közé emelkedett, ahogy mentem fel és az a rengeteg ember, ameddig a szem ellát, mind azt skandálta, amit ott lent én…

A mellékhelyiségre várva, a kígyózó sor ott is jelen volt, nekem pedig rá kellett eszmélnem, hogy valóban nagyon sok nő jött el szurkolni, s önmagában is, nagyon sok női focidrukker található Németországban. „A követendő példa” – mondhatnánk, amivel egyet is értek, de ezúttal el tudtam volna képzelni kisebb női jelenlétet is a meccsen – persze, mivel így csak 20 perc várakozás után kerültem sorra.

Míg a kétbetűs helyiségre vártam, elhangzott David Guetta „The world is mine” c. száma, ami egyszersmind az előzőnapi díjugratást és páromat idézte eszembe, aki pont akkor ment be két versenye között a lovarda éttermébe, amikor ez szólt a háttérben, mintegy utalásképpen – „Mein Mann: the world is mine”. :) Nyilván, ez már csak személyes továbbgondolásom, de jól esett ott és akkor is erre visszarévedni.

Várakozás közben a stadion VIP-részlegén is megakadt a szemem, amely érdekes módon csak egy üvegajtóval volt elválasztva tőlünk, sorban állóktól. Akár be is mehettem volna, de én inkább a kontrasztra figyeltem, amely a stadion belsejét, ill. ezt a kis területet jellemezte. Míg a stadionban a tetőfokára hágott a szurkolói hangulat, addig ebben az elkülönített részben egy társaság meglehetősen csendesen sörözött, egy család pedig díszvacsorán vett részt, mindannyian Bayern-mezben, miközben pincér szolgálta fel nekik a különleges falatokat. Bár alapvetően az üvegajtó mögött látottak állnak közelebb sokkal az én stílusomhoz és ízlésvilágomhoz, mégis azon tűnődtem, hogy nem lenne-e jobb nekik, ha legalább a Bajnokok Ligája és saját csapatuk döntőjének napján eltekintenének a formaságoktól, s inkább együtt szurkolnának odabent a „pórnéppel”. Mindezt azonban már nem volt lehetőségem végiggondolni, mert én következtem, aztán pedig igyekeztem vissza a helyemre.

A meccs előtt hátralévő idő eztán szinte szempillantás alatt röppent tova, s a barátok is visszatértek, sörökkel a kézben. Nekem is jutott egy, de akkor már nem bírtam ránézni, csak a meccsre tudtam koncentrálni. Ami kisvártatva el is kezdődött és innentől kezdve másra figyelni már valóban nem volt alkalmam.

 A meccs kezdetének pillanatai

 

A mérkőzés egyes részleteit hosszasan tudnám elemezni, de ezúttal ettől most eltekintenék. Egyrészt azért, mert, aki látta, tudja, miről van szó, aki pedig nem, vélhetően nem innen és nem tőlem akarna róla tudomást szerezni.

Abban talán még némely Chelsea-szurkolók is egyetértenek velem, hogy mi voltunk a jobbak, megannyi helyzetet kidolgozva, amit sajnos az első félidőben nem sikerült (érvényes) gólra váltani.

Az első félidőt hol a szék tetején, hol az előtt állva töltöttem végig és a félidőben ültem csak le – hiába, egy ilyen meccset nem lehet ülő helyzetben végignézni és szurkolni.

 Hangulat a félidőben

A második félidőben aztán elérkezett az a pillanat, amire életem végéig emlékezni fogok. Thomas Müller betalált és felrobbant a stadion. Mit a stadion, egész München! Megszereztük a vezetést! Végre! Amire egész München és a világ egész Bayernes szurkolói társadalma várt!

Önkívületi állapotban ordítottam, ugráltam, miközben minden körülöttem ülő a nyakamban, melynek hatására beestem az előttem lévő sorba és elvágtam a kezem. De mit sem törődtem akkor azzal… Azonnal felkeltem és folytatódhatott a tombolás. Amit láttam, az mind hátborzongató volt, meggyulladtak a vörös tüzek, vörös szín és fényár borított mindent és mindenki, teli torokból harsogta a Bayern Münchent éltető frázisokat. 65 ezer ember… Hihetetlen.

Mint oly sokan, már én is elhittem, hogy a meccs meg van nyerve, így hidegzuhanyként ért és hirtelenjében fel sem fogtam, amikor pár perccel később Didier Drogba egyenlített. 

Következhetett a 2X15 perces hosszabbítás, amit ugyanolyan dominánsan kezdtünk, mígnem büntetőhöz jutottunk. Mikor Arjen Robben kihagyta, talán az egyik olyan játékos, akitől ezen a mérkőzésen is a legtöbbet vártam, egy fájó sejtelem kezdett lelkemben támadni. Amiről akkor nem voltam hajlandó még tudomást venni, csak később, már a büntetőpárbaj során, amikor, bár a legelsőt hárította Manuel Neuer, s akkor úgy tűnt, ismét a miénk a lélektani fölény, a többi Chelsea-játékos már nem hibázott, ellenben a mi Ivica Olicunk kihagyta a maga tizenegyesét. Aztán legvégül Bastian Schweinsteiger is… És ezzel a Chelsea került fel a mi otthonunkban Európa futballtrónjára.

Ezt sem tudtam felfogni, mert hihetetlennek tűnt. Percekig álltam egy helyben, mint a cövek, majd magamba roskadva ültem a székben. Nem értettem, hogy történhetett mindez, hiszen a játék képe alapján messze jobbak voltunk és tényleg megérdemeltük volna a trófeát, úgy éreztem és érzem, nem csak elfogult szurkolói mivoltom mondatta ezt velem.

Nem vártuk meg a díjátadást, még azelőtt elindultunk kifelé, s így tett azon a maroknyi, szemközt, egy külön számukra fenntartott szektorban ülő Chelsea-szurkolókból álló csoporton kívül is majdnem mindenki, akiknek eddig a hangjukat se nagyon hallhattuk, de most egyszerre felélénkültek.

Ám rajtuk kívül és a lelátókról kiérve gyászos csend uralkodott, nekem pedig elfutotta a könny a szemeimet, ahogy kijjebb kerültünk a stadiontól, hangot adva értetlenségemnek és elkeseredettségemnek, hogy drága párom és a decemberben elhunyt, imádott Édesapám szelleme is miért bizonyult kevésnek aznap a győzelem megszerzéséhez…

„A fájdalmat a bölcs ember méltósággal viseli el.” – jutott eszembe Seneca ismert konfessziója, amit egy ilyen helyzetben mindig nagyon nehéz magunkévá tenni. Én sem csupán ezen okból, de valahogy nem éreztem dühöt, csak végtelen csalódottságot és szomorúságot. Emiatt nem is szidtam a Chelsea-t, mert semmi értelmét nem láttam. Voltak, akik a meccs után felgyújtották a közös Bayern-Chelsea-sálon a Chelsea-emblémát, mások nekimentek a plakátoknak vagy leszaggattak mindent, ami Chelsea-s… Engem nem motivált, hogy így és ilyen megnyilvánulások keretében töltsem ki a mérgem, ami, mint említettem, nem is méreg volt igazán.

Társaságunk egyik tagja, barátnőm vőlegénye az U-Bahn megállójához közeledve valahonnan egy égő piros fáklyát is szerzett, ezzel viszont 5 métert se mehetett tovább, a rendőrök máris lekapcsolták és legalább 10 percbe, valamint nem kevés magyarázkodásba tellett, mire továbbengedték.

Ami miatt igazán mérges lettem az éjjel hátralevő részében, az nem a meccs vagy annak végkifejlete volt, hanem egy olyan jelenség, amire előzőleg egyáltalán nem számítottam. Mégpedig az, hogy Münchenben az U-Bahnok vonalán éjjel leáll az élet. Éjszakai buszjáratok ugyan vannak, de olyan ritkán és olyan bonyolult közlekedési útvonalakkal, hogy az ember még akkor jár a legjobban, ha gyalog útnak indul a legközelebbi S-Bahnig, mely szerencsére közlekedik ezen időben.

Mindezt még meg is tudtam volna érteni, ha egy átlagos nap éjszakáján lettünk volna. De ez a Bajnokok Ligája döntője volt. Ott nyomorogtunk ezernyi és ezernyi szurkolótársunkkal az U-Bahn lejáratában, egészen az U-Bahn felszállóhelyéig, még azon túl is és mozdulni nem lehetett. És nem jött semmi.

Ekkor a buszt vártuk, de, természetesen azt is hiába, taxival pedig még Magyarországon sem közlekedek, nemhogy odakint, így ez a lehetőség is ki volt zárva.

Ekkor újra beverekedtük magunkat az U-Bahnra várók tömegébe, majd ismét visszafordultunk, most már végleges meggyőződéssel, hogy ez most reggelig nem fog közlekedni…

A második U-Bahnra várakozás alkalmával, hogy-hogy nem, pontosan mellém sodródott a fanclubos utazó keretünk egyik tagja, Ádám, aki szintén nem tudta, hogy induljon tovább. Így ő is csatlakozott hozzám és német barátaimhoz, s együtt tanakodtunk tovább.

Tulajdonképpen nagy szerencse, hogy vele így, a véletlennek köszönhetően összetalálkoztam, mert rajta keresztül fel tudtuk hívni Zsoltit, az elnököt és így realizálhattuk, hogy a korábban a Giselastraße-ra tervezett találkozó a csoportunk egészével elmarad. Nagy megkönnyebbülést jelentett számomra, habár még mindig nyitott kérdés volt, hogyan jutunk majd el a szállásunkig.

Nekem ekkorra már nagyon fájtak a lábaim, fáradt voltam, minden bajom volt. Így egyszerre nem a vereség miatt voltam leginkább kiborulva, hanem a hirtelen rám nehézkedő, negatív körülmények és fejlemények okán.

Akikben még nagyon csalódtam este az MVV-n kívül, azok a rendőrök voltak. Mikor először odamentem az egyikhez megérdeklődni, hogy akkor most hogyan tovább – és németül, nem valami elvont afrikai nyelven -, először azt válaszolta, hogy nem tudja, másodszor meg olyan helyre navigált bennünket, ahová elérkezve realizálhattuk, hogy ez nem is az, nem is ott van és nem is úgy, ahogyan előadta őkelme. (Még jó, hogy ez utóbbi nem volt messze onnan, ahonnan oda jutottunk.)

Akkor már lerogytam az ottani buszmegálló székeinek egyikére és bármit megadtam volna, hogy valaki átteleportáljon a szálláshelyünkre.

Csoportunk közben szétszakadt és a német társaságom eltűnt, de ebben az ominózus buszmegállóban feltűntek újra.

Itt némi gondolkodás után rávettek minket, hogy gyalogoljunk velük a Haupbahnhofig – ami körülbelül 40 percet jelentett. Úgyhogy, talán senki nem lepődik meg, ha azt mondom, ezen a gyalogtúrán már a Chelsea volt az utolsó, amire haragudtam. Dühöm egyértelműen a körülményekre és a müncheni éjszakai közlekedésre irányult, amiről sokmindent feltételeztem, de ezt semmiképpen nem.

Tulajdonképpen ez sajnálatos, hiszen a kedvenc városomban még sosem voltam az utcán éjjel, mégsem tudtam örülni ennek a ténynek. Noha az út felénél már ezt említettem meg, mint valami értékelhető pozitívumot.

Hosszas gyaloglás után eljutottunk egy villamosmegállóig, amelynél megállapítottuk, hogy 13 perc múlva kell a szerelvénynek érkeznie, így úgy döntöttünk, azt már kivárjuk. Alig hittem el, amikor csakugyan megjelent előttünk és ezzel haladhattunk tovább a Hauptbahnhofra, immáron gyorsan, fizikai igénybevétel nélkül.

Nemsokára következett a mi megállónk, így elköszöntem a német társaságom hátramaradt tagjaitól, akik mentek tovább a villamossal, mi pedig Ádámmal leszálltunk a Hbf-en és az S-Bahn felé iramodtunk. Hatalmas kő esett le a szívemről, mikor valóban begurult egy járat, ami érintette az Ostbahnhofot. Bepréseltük magunkat, mialatt láthattuk, mindenfelé még mennyi szurkoló ül vagy áll és vár a megállókban, akármerre mentünk. Leszálláskor épp Chelseaseken kellett keresztülvágni, akiket szinte a falhoz préseltünk, mert annyira nem volt hely a kijutáshoz. Ezek figyelembevételével a csodával határos, hogy minden szatyrom és „tartozékom” megvolt.

Körülbelül hajnali 3 környékén érkeztünk meg a szállásra, ahol már javában ment mindenfelé az éjszakai buli, olyan hangerővel, amivel idehaza legfeljebb a fesztiválok idején szembesülhet az ember. (Na, nem én – az átlagember.)

Viszont, ahogy itt találkoztam a magyar szurkolótársaimmal, azt a nagy fáradtságot és szenvedést, ami addig a hazafelé úton kísérő társam volt, mintha elfújták volna. Olyannyira, hogy a lepakolás alatt, ill. után is volt kedvem még beszélgetni a többiekkel, már, akik ébren voltak még azon időben. Ádámmal sikeres hazatérésünk örömére megettünk egy dönert, ami nem éppen a bajor konyhaművészet csodája volt, már csak a rendkívül sós íze miatt sem, de átmenetileg elvonta a figyelmünket arról a negatív érzéshullámról, ami egyébként biztosan fekete lepelként nehezedett volna a szíveinkre, ha akkor és ott nem ott vagyunk, ahol voltunk.

Mint ahogyan a közeg is jó felszíni „elvonókúrának” bizonyult. Ahogy megjelentek a szemközti night klubból kijövő go-go táncoslányok a porondon, már nevetni is tudtam.

A hangerő később sem csillapult, így végül hajnali fél 5 körül elterveztem, hogy aludni térek és ezt hajnali 5 körül sikerült is végül megvalósítani, miután az akkor ébren lévő 5 szurkolótársam még a jóéjtpuszit is bezsebelhette tőlem magának. :)

A telefonom ébresztő funkcióját ugyan 09:10-re állítottam be aznapra, de nagy szó volt, hogy végül tízkor fel tudtam emelni a fejemet az előző napi megpróbáltatások után.

Ekkor már javában kezdődött egy újabb – ezúttal egésznaposnak bizonyuló – buli, élő DJ jelenlétében és olyan decibel főszereplésével, ami szerintem még az ufókat is elriasztja…

Így tehát, még, ha lett volna is rá érkezésem tovább aludni, a környék gondoskodott róla, hogy az ilyenirányú gondolataim hamar tovaszálljanak.

Nem siettem el a készülődést, már csak azért sem, mert ismét nem akartam a nagy csoporttal tartani, így utolsónak maradtam a szálláshelyen.

Talán a sors akarta így, ki tudja, mindenesetre, mielőtt elkészültem volna, két szurkolótársam feltűnt a színen, akik nagyon készségesen megvártak, majd innentől együtt folytattuk utunkat a belváros felé.

Mivel aznapra már nem volt konkrétabb programom, azaz, ha volt is, az ismertek tükrében az is módosult, örömmel maradtam velük a nap hátralevő részében. Amely, azt kell, hogy mondjam, nagyon hamar eltelt.

Látvány a Bayericher Donisl-ből 

A Bayerischer Donislben, a Marienplatz melletti utcában ettünk-ittunk, s közben kielemeztük a meccset és mindent, ami csak eszünkbe jutott, mialatt figyeltük, hogy lesz-e valami ünnepség-féle a Marienplatzon. Mivel erre hiába vártunk, előbb egy, a téren feltűnő és az embereket szórakoztató humoristára, majd egy kisebb, összegyűlt Chelsea-szurkolótáborra irányult a figyelmünk.

Mint kiderült, ugyanezen időben voltak kint fanclub-társaink is a Marienplatzon, ahol aacheni drukkertársakkal a sálakból megformázták a Bayern szívét jelképező szív-alakot. Büszke vagyok rájuk, főleg, hogy azon túl, hogy jópár japán család fotóalbumába bekerültek, még a Sky Sport figyelmét is magukra vonták, sőt, nyilatkoztak is nekik.

Mi hárman a Donisl-ből már vissza, a szállásra készültünk, én még beszereztem némi harapnivalót a hosszú útra, majd még egy Augustinerbräu-t is a törzs-kioskomban ajándékba, aztán lassan elindultunk visszafelé.

 Im Tal

Rathaus a Marienplatzon 

A szálláshelyhez érve viszont már nem akartak beengedni bennünket az addigra az egésznapos buli miatt kitelepült biztonságiak. Így végül a szállásunk tulajdonosát kellett kihívni oda és az ő segítségével tudtunk a helyünkre visszatalálni.

Elkezdődött a bepakolás, mi pedig Ádámmal úgy döntöttünk, még kiszaladunk az Ostbahnhofra venni néhány apróságot. Így végül az útra egy dobozos itallal és a kedvenc Glamour Magazinom német kiadásával tértem vissza – midőn ismét a biztonságiak állták utunkat.

Megint a győzködés, megint ugyanaz a procedúra, melynek végén ismét a fotóstúdió tulajdonosa segített nekünk visszajutni a holmijainkig.

Elkezdtünk kihurcolkodni, megérkezett a busz, s, miután elbúcsúztunk vendéglátónktól, átverekedtük magunkat a bulizó tömegen és a buszba is bepakoltunk, ill. még néhány szurkolói fotót készítettünk, elindulhattunk haza. Most már Magyarországra.

A hazafelé út néhány komponenstől eltekintve szintén zökkenőmentes volt, én jobbára beszélgetéssel töltöttem az időt. Hétfő reggel érkeztünk meg a napfelkelte utáni, ébredező Budapestre.
Nehezemre esett elválni szurkolótársaimtól, barátaimtól, de olyan fáradt voltam már, hogy valóban már csak a hazatérésre tudtam gondolni. Miután a busz kitett a kiindulási pontnál bennünket, még néztem egy darabig a távolba, mielőtt hazaindultam volna, látva, ahogy tovatűnik a járgány képében müncheni utazásunk utolsó hírnöke. De már olyan messze volt, körvonalai alig kivehetőek, melyeket lassan kisimított, elegyengetett a távolság keze.