Surviving Day

January 19, 2012.

Every survivor has their day. Today is mine. Then and there, I knew I was in for the fight of my life.

Three years ago today, I was operated with heart disease. Every year since then, January 19 has served as a reminder to me that even though heart disease maybe leave my body, it will always be a part of my life.

Special thanks to my friends and family - without your help and love I couldn't be here now. 

I will never forget the day when I had my heart operation. It changed my life, my mind and hope, it made me a better person. That's why I celebrate my surviving day. I want to remember myself that there is no too big problem or impossible thing. We can do if we want  - and I already got a chance to make it happen.

Happy Ina-Surviving-Day and keep your heart alive.

2012. január 19.

Minden túlélőnek megvan a maga napja. A mai az enyém. Akkor és azóta is, tudtam, harcban voltam az életemért.

Három évvel ezelőtt szívbetegséggel operáltak. Azóta minden évben, január 19-e emlékeztetőül szolgált számomra, hogy bár a szívbetegség talán elhagyja a testemet, ez mindig egy része lesz az életemnek.

Külön köszönet a barátaimnak és a családomnak - a Ti segítségetek és szeretetetek nélkül most nem lehetnék itt.

Soha nem fogom elfelejteni a napot, amikor a szívműtétem volt. Megváltoztatta az életemet, a gondolataimat és remélem, jobb emberré tett. Ezért ünneplem a túlélésem napját. Emlékeztetni akarom magamat, hogy nincs túl nagy probléma vagy lehetetlen dolog. Meg tudjuk tenni, ha akarjuk - és én már megkaptam az esélyt, hogy mindezt teljesítsem.

Boldog Ina-Túlélés-Napját, tartsátok a szíveiteket életben.

Tavalyi, részletesebb írás a szívbetegségemről és a rám gyakorolt fizikai és érzelmi hatásairól: itt.

What today means to me

2009. január 19. – A nap, amely megváltoztatta az életemet.
2008. őszén szívbetegséget diagnosztizáltak nálam és majdnem meghaltam. A következő év ezen ominózus napján került sor a szívműtétemre, amit szerencsésen túléltem. Sajnos a műtét sikertelen volt, de annyit azért elértek orvosaim, hogy életem hátralevő részében együtt tudok élni a problémával.

Az évfordulóról 2 évvel ezelőtti nyílt levelemmel szeretnék megemlékezni, melynek releváns sorait a mai napig igaznak gondolom és mindenkor tartani igyekszem hozzá magam.

"Nos, első és legfontosabb információ, hogy túléltem a szívműtétemet, amin immáron január 19. késődélutánja óta túl vagyok. Erre a dátumra most már mindig emlékezni fogok, mert a nap végén boldog voltam, hogy élek. Szeretném megköszönni mindnyájatoknak, akik biztatásotokkal kísérő társaim voltatok a hosszú úton, melynek végállomása remélhetőleg a teljes felépülés, igaz, azt, hogy a műtét 100%-ban sikeres volt-e, csak 1 hónap elteltével egy EKG (elektrokardiogram) alkalmával fogom tudni realizálni.

Őszintén szólva, nem tudom, miért vagyok még életben. Nem úgy álltam oda, hogy félek, sőt, voltaképpen semmilyen félelmet nem éreztem. Előzetesen az orvosok, most már bevallhatom, mindössze 30%-os esélyt adtak nekem a sikerességre, de egyáltalán nem éreztem, hogy tragédia történik, ha esetleg igazzá teszi a sors ezt a vélekedésüket. Hiszen az emberek meghalnak, bár az is való, hogy ez az igazság voltaképpen annyira lehangoló, hogy néha nem is tudom kellőképpen megfogalmazni. „Ha úgyis vége lesz mindennek, akkor miért strapáljuk magunkat, miért nem teszünk le és hagyunk ott mindent, miért nem állunk meg ott, ahol éppen vagyunk?–kérdezhetnénk.

De létezik ennek a megállapítás-vonalnak egy másik pereme is, ami ugyan ellentétes az előbbivel, de éppen olyan érvényű: az emberek élnek. Az emberek élnek, méghozzá sokszor nagyon különleges módon és ezt a betegségem lefolyása alatt volt módom megtapasztalni. A kórházban eltöltött napjaim alatt több emberi pillanattal találkoztam, mint eddig bármikor eddigi életemben. Láttam idős, legyengült embereket, akik úgy küzdöttek, mint a Bayern a Getafe elleni visszavágón. Találkoztam egy AS Roma-drukkerrel, akiről kiderült, hogy kiváló kardiológus és mellesleg megmentette az életem. Amikor ott feküdtem a műtőasztalon kiterítve, mint valamilyen állat lenyúzott bőre (nem mondhatok mást, olyan érzés volt), s természetesen ébren voltam, teljesen kiszolgáltatott helyzetben találva önmagam, ő mindent megtett, hogy bizalmat ébresszen bennem. Ott, a műtőasztalnál említette meg kérdésemre, hogy a Romának szurkol, mire én is megmondtam, hogy én kiknek. S ha eddig nem ezen a véleményen is lettem volna, ott és akkor értettem meg újra, hogy akár az élet meghatározó szakaszaiban, akár a halál kapujában, az, hogy az ember melyik csapat(ok) elkötelezett híve, valójában semmit nem jelent. Ő ugyanúgy megmentette az életemet, mintha én is Róma-szurkoló lennék és én éppen annyira tisztelem és hálás vagyok neki ezért, ha nem jobban, mintha ő pedig az én szurkolótársaim közül való volna.

Azt hiszem, ha másra nem, erre jó volt az egész szívbetegségem. Megtanított rá, hogy miként lehetnék jobb ember. És, ha most visszanézek és választanom kellene valamelyik csapatom bajnoki címe és a szívbetegség között, akkor is az utóbbit választanám. Olyan sokat változtatott rajtam, mint emberen, mint lányon és egykor, remélem, mint feleségen és anyán.

Ennek megfelelően egészen más szemmel figyeltem csapataim szereplését a DFB-Kupában. Tudom, most azt kellene mondanom, hogy mennyire örülök mindkettő megfelelő szereplésének, de igazából nem tudom teljes joggal ezt mondani. Úgy ültem le mindkét összecsapást végigkövetni, hogy nem kerekítettem élet-halál kérdést belőle, noha erre nem tudom, mikor volt utoljára példa. Úgy voltam vele, hogy, ha nyer mindkét „felem", örülni fogok, de vereség esetén sem történik semmi tragédia. Talán ezzel magyarázható, hogy egyik esetében sem ragadtattam magam akkora örömre a góloknál. Mert még nagyon közel voltam ahhoz, amikor, ha a kórházban azt mondják nekem, hogy soha nem nyernek együtteseim semmit többé a Kupában és egyikük sem lesz német bajnok, de életben maradok, azt válaszoltam volna, hogy mutassák a papírt, hogy hol kell aláírni. Egyetlen célom volt előzetesen, mégpedig, hogy láthassam a meccseket és ez meg is történt. Minden, ami ezt követte és követi, az már csak bónusz lehet a számomra.

Az élet olyan rövid. Igaz ugyan, hogy néha túl hosszúnak is tűnhet, ám, mikor szembesülsz váratlanul egy fordulattal, s azt hallod, hogy: „szívbeteg vagy" és arra gondolsz: „Ó, Istenem, lehet, hogy meg fogok halni", minden átértékelődik. Egészen más lesz a fontos, mint ami korábban volt. Minden korábbi félelmed csak kisszerű gyávaságnak tűnik, mert egyszerre föléd tornyosul egy minden eddiginél sajgóbb feltételezés: „lehet, hogy elveszítem az életem". Én már tudom, mert megjártam ezt az utat és megszenvedtem azért, hogy eljussak idáig, hogy itt lehessek újra. És ma már úgy látom, hogy, ha futball nélkül nem is, de kupagyőzelem nélkül lehet élni.

Örökké magamban őrzöm a szívbetegség tanulságát és mindazt, amit útravalóul adott nekem. A tapasztalataimmal felvértezve kötelességemnek érzem, hogy jobb emberként éljek, mint a betegség előtt voltam, jobb és egyben emberibb futballszurkolóként, és, hogy segítsek azon betegtársaimnak, akik ugyanennek a hosszú útnak a köveit tapossák, amelyen magam is végighaladtam, amíg el nem jön a felépülés. Lance Armstrong új értelmet adott a „beteg" kifejezésnek, mely magyarul valahogy így hangzik: „beteg = bátorság, elszántság, tűrés, emlékezés betegtársaimra, gyógyíthatóság."–Valahogyan én is így gondolom.

Ezért aztán, fájjon még bármennyire is a műtéti sebem, mindig arra gondolok, mennyi emberséggel viszonyultatok hozzám Ti, s biztosnak gondolom, hogy nemcsak ilyenkor, hanem ezután is, ha már nincs is Kent-nyaláb benne, ezen gondolatsor hatására mindig hevesebben fog dobogni a szívem."

Mindennek tehát már 2 éve. A fent idézett sorok 2009. január 30-án láttak napvilágot, midőn először adtam hírt magamról a szívműtét után.
Sajnos 1 hónap múltán kiderült, hogy az operáció sikertelen volt, s csak az egyik járulékos problémát sikerült megszüntetni, de a problémák állandó generátorát, az ún. Kent-nyalábot nem. Együtt kell tehát élnem ezzel a betegséggel, ahogyan azóta is teszem.