A következő címkéjű bejegyzések mutatása: magyar. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: magyar. Összes bejegyzés megjelenítése

2011. augusztus 26., péntek

How do you get a free accommodation – Ingyen szállás? De hogyan?

Utazni szinte mindenki szeret, bejárni a világot izgalmas kihívás, főképp annak tudatában, hogy a megszerzett élményeket bizonyítottan nem veheti el tőlünk senki. Sok esetben nem is vágyódunk olyan messzire, egyszerűen csak rég látott kedvenc helyeinket szeretnénk újra felkeresni, esetleg egy bizonyos területre eljutni, ahova már régen szerettünk volna.

Photobucket

Vannak, akik évekig gyűjtögetnek az utazásra, s megelégszenek azzal, ha csak több esztendő különbséggel tudnak újra és újra felkerekedni. De mi a helyzet azokkal, akik nem akarnak és nem is tudnak ennyi ideig várni, utazni szeretnének, ha lehet, minden évben vagy még gyakrabban, lehetőleg olcsón, sőt, esetleg a szállás árának teljes megspórolásával?

Nekik szól az alábbi cikkem.

Photobucket

Az utazás elhatározás, elszántság és akarat kérdése.

Ez utóbbit akár mottónknak is tekinthetjük. Mindent lehet, csak akarni kell. Ez az elsőszámú szabály. Ha utazni akarsz, utazol. S, ha igazán akarod, semmi sem állhat az utadba.

Sajnos, tudomásul kell vennünk, hogy Magyarországon az átlagfizetések nem teszik lehetővé, hogy az ember szabadon akkor s annyit lásson világot, amennyit és amikor szeretné. Ám, ha feltérképezzük, milyen lehetőségek állnak rendelkezésünkre, meglepő eredményre juthatunk.

Kiderülhet, hogy nem is kell olyan sok pénz ahhoz, hogy szép tájakat láthassunk, élményekben legyen részünk, akár az országhatáron belül, akár azon kívül történő utazásban gondolkodunk.

Photobucket

Az ötlet az eszperantista társadalomból ered, ahol évtizedek óta létezik egy évente kiadott világlista, melynek nyilvántartottjai arra vállalkoznak, hogy a világ minden pontjáról érkező, eszperantóul beszélő és az eszperantista eszméket valló társaiknak ingyen biztosítanak szállást magunknál, saját ingatlanukban, a listában közzétett, általában nagyon minimális feltételekkel.

Photobucket

Lássuk be, az utazások költségeinek jelentős részét a szállás ára teszi ki. Biztos vagyok benne, hogy sokan azért nem mernek vagy tudnak elutazni akár sok-sok évig is, mert az összköltséget nem bírnák megfizetni, főképp a közkedvelt és drágább turistahelyeken. Ugyanakkor afelől sincs kétségem, hogyha erről a lehetőségről annyian tudnának, amennyien tudhatnának, még többen indulnának útnak. Milyen jó lenne, ha nem a pénztől függene az utazási kedvünk, nem igaz? S milyen jó lenne, ha eközben helyiekkel is megismerkedhetnénk, barátságokat köthetnénk, melyek által jobban megismerhetnénk az adott terület, ország kultúráját, mentalitását, mintha csupán szállodalakó, átlagos turistaként tekintünk rájuk.

Valószínűleg így gondolkodhattak a CouchSurfing és a HospitalityClub megalkotói is, akik az eszperantista ötletet átültették angol nyelvi környezetbe, elérhetővé téve ezáltal a világ nagyobb része számára ezt a „szolgáltatást”. Míg az eszperantista lehetőség jelenleg a világ körülbelül 90 országában elérhető az eszperantó nyelvet beszélők számára, addig például a CouchSurfing esetében ugyanez a szám 230! És ez utóbbi az angol nyelvet veszi alapul, arra épít. (Elsődleges nyelv, de van német nyelvű verziójuk is ezeknek a honlapoknak és természetesen, ha a leendő vendéglátók más nyelven is beszélnek (a profiloldalukból kiderül), amit mi jobban tudunk, azon a nyelven is megkereshetjük őket.)

Photobucket

Mi tehát a három mozgalom lényege?

Szállást biztosítani idegeneknek a világ minden táján, akik által így „házhoz” érkeznek idegen országok népei és kultúrájuk. A vendéglátott szemszögéből ugyanez az elv, fordítva, miközben jelentősen sok pénzt takarít meg az utazó.

Ha beszélsz társalgási szinten egy nyelvet és találsz a felsorolt oldalakon, az általad kívánt desztinációk és paraméterek meghagyása mellett olyan vendéglátót, aki beszéli azt, nyert ügyed van. Írsz egy szép megkeresést a kiszemelt vendéglátó(k)nak, aki(k) remélhetőleg válaszra méltat(nak), s akceptáljá(k) a kérelmedet. Innentől kezdve, hogy realizáltad, várnak, megkaptad a címet, ahol majd lakni fogsz, vendéglátóid elérhetőségeit, te pedig megadtad a sajátjaidat nekik, leírtad, mikor érkezel, meddig maradnál, gyakorlatilag megvan a szállásod. Szervezheted tovább az út különböző részeit annak nyugalmával, hogy ezt is sikeresen abszolváltad.

Photobucket

Hogy működik mindez a gyakorlatban?

Mindez remekül hangzik, de, sajnos, a gyakorlatban nem ilyen egyszerű. Ezért is kell megkérnem mindenkit, aki belevágni szándékozik a projektbe, hogy legyen nagyon elszánt és ne adja fel hamar. Mert, ha nincs benned elég kitartás, nem fogsz eredményre jutni.

Szomorú, de az az általános tapasztalatom, ami egyúttal sokakat le is lombozhat, hogy ír az ember kb. 50 megkeresést, amiből jó, ha 25-30-an válaszolnak és általában csak egy, egyetlen egy válasz a pozitív. (Már, ha az embernek több akkomodációra van szüksége. Ha csupán egyre, akkor az egyetlen pozitív válasz is tökéletes.)

Én mindig így jártam. Ha valakit elkedvetlenít, hogy 50 megírt, elküldött "request" után sincs még biztos szállása, meg kell próbálni az 51.-et is, mert elképzelhető, hogy pont akkor jár majd szerencsével.

A request-ek az említett honlapokon belül küldhetőek és fogadhatóak, amihez regisztráció szükséges. Regisztrációkor meg kell adnunk a személyi igazolvány számunkat – ezt jó tudni annak figyelembevételével, hogy így a későbbiekben mindenképpen megtalálhatnak bennünket, például, ha netán valami szabálysértést követnénk el…

Érdemes angol nyelven létrehozni a profilunkat, amit aztán az összes CouchSurfing- vagy HospitalityClub-felhasználó láthat. Valamennyi kérdést érdemes megválaszolni a profilunk kitöltésekor, ugyanis, nem szívesen állnak szóba a vendéglátók velünk, ha túl személytelen a profilunk. Gondoljunk bele, azért mi is szeretnénk rendelkezni pár információval arról, akit a saját lakásunkba, házunkba befogadunk, főképp, ha ingyen tesszük mindezt.

Profilképnek javaslom, hogy valami semlegest töltsünk fel, semmiképpen ne legyen félreérthető, ugyanis ez is sok lehetőségtől foszthat meg bennünket. Ne pózoljunk rajta félmeztelenül vagy bikiniben, különleges helyszínen sem, ha egy mód van rá. Ez utóbbi ugyanis azt a látszatot keltheti, hogyha van rá pénzünk eljutni egy ilyen helyre, miért nem magától értetődő, hogy (drága) hotelekben foglalunk magunknak szobát… A legszerencsésebb talán egy mosolygós kép, ahol sok látszik az arcunkból.

Photobucket

Milyen kérdésekkel találkozik az ember a profiloldalán? Mit érdemes és mit nem közzétenni?

Mivel én a CouchSurfinget preferálom, ezt venném alapul jelen esetben.

Amikre válaszolunk:

General Information

Ide tartoznak személyes adataink, hol nőttünk fel, mi a végzettségünk. Itt adhatunk információt is, mi rendelkezünk-e „szörfölhető”, azaz elfoglalható ágyról, kanapéról, matracról, akár üres területről a földön, amit felajánlhatunk, ha valaki megkeres minket azzal, hogy tudunk-e neki szállást biztosítani ugyanezen elven.

Languages

Itt közzétehetjük, mely nyelveket beszéljük és azokat milyen szinten (expert – anyanyelvi; intermediate – középszint, jó, megfelelő; beginner – alapszint, kezdő)

Groups I belong to

Csoportok, melyekhez tartozol. Tagja lehetsz olyan csoportoknak, melyekben érdekelt vagy, így például szülővárosod csoportja vagy azé a városé, ahová utazni szándékozol.

Couch information

Kanapéd, ágyad, matracod, stb. információi, kép a fekvőhelyről, amennyiben vendéglátó akarsz lenni te is. Amennyiben nem, más alternatívák közül választhatsz a kanapé ikonjának megjelölésénél.

Personal Description

Személyes leírás, önjellemzés néhány mondatban.

How I participate in CS

Hogyan közreműködsz a CouchSurfing-projektben.

CouchSurfing Experience

Tapasztalatok a CouchSurfinggel. Hol olvastál róla, honnan találtál rá. Egy, a CS által rendezett klubeste emlékei, stb.

Interests

Személyes érdeklődési köreid, szavanként, pl. reading, sports, learning foreign languages…

Philosophy

Filozófiád, hitvallásod, személyes elveid, kedvenc idézeted. Amelyiket ide a legmegfelelőbbnek gondolod.

Music, Movies, Books

Kedvenc zenéd, filmjeid, könyveid. Legjobb, ha mindegyikre írsz egy-egy példát. Igen, a könyvre is. Ha felszínes, érdektelen személyiségnek tűnsz, ki akarna szállást biztosítani neked, hogy a nála töltött idő alatt jobban megismerhessen?

Teach, Learn, Share

Itt felsorolhatod, mit tudsz te megtanítani, megosztani azzal, akit a CS-en keresztül megismersz – akár, mint szállásadó, akár, mint vendéglátott. Valamint, itt jelezheted, ha valamit konkrétan meg akarsz tanulni a vendéglátóidtól, vendéglátottjaidtól, pl. az adott ország konyhájából receptek.

One amaizing thing I’ve seen or done

Valamely különleges dolog, amit láttál vagy megtettél. Sok nő hozza fel példaként, hogy életet adott. („I gave birth…”) Akár ezt is be lehet írni, ha megfelel a valóságnak, számomra ebben a formában figyelemreméltó közzététel.

Opinion on the Couchsurfing.org project

Véleményed a Couchsurfing-projektről, tevékenységéről.

Locations Traveled

Helyek, ahova utaztam. Nem minden esetben szerencsés megjelölni éppen azt a helyet, ahová utazni szándékozunk. Főképp, ha a megkeresésünkben, amit leendő vendéglátónknak írunk, arra teszünk utalást, hogy még nem jártunk korábban azon a területen...

References

Referenciáid. Ez nagyon fontos. Gondolom, említenem sem kell, mi okból. Ez adja a legrelevánsabb képet egy kívülálló számára arról, hogy milyen vendéglátó vagy milyen vendéglátott voltál.

Photobucket

Ezek a legfontosabbak.

Amit még fontos tudni:

Érdemes elolvasni a tippeket az említett honlapokon, például azt a részt, hogy hogyan lehetünk jó vendégek. (LINK) Vonatkozik ez arra, hogy a vendéglátók nem szeretik a sablonos, másolt jellegű megkereséseket. Legtöbben az ilyenekre nem is reagálnak, más kérdés, hogy sokszor a személyes hangvételűekre se. De, végül is, ők tesznek szívességet, nem fordítva, így igazán nem lehet ezt felróni senkinek.

Mint minden ilyen jellegű tevékenység, természetesen ez is bizalmon alapul, hiszen vadidegenekkel létesítünk olyan kapcsolatot, ahol akár a vendéglátó, akár a vendéglátott könnyedén megkárosíthat bennünket. Ám, én amondó vagyok, hogy, aki felveteti magát ilyen helyre, annál ennek lehetősége szinte kizárt – a már említett személyi igazolvány számunk megadásán túl, adhatunk másoknak negatív értékelést, indoklással, amit mindenki láthat és a hatóságot is bevonhatják, példának okáért, ha lopás történne. Nekem csak pozitív tapasztalataim vannak, ezért merem ajánlani ezt a lehetőséget mindenkinek.

Photobucket

Miként fentebb utaltam rá, én a két weboldal közül az előbbit, a CouchSurfinget preferálom. A másik kissé lemaradt a technika mai vonalán, s kevesebb információt is jelenít meg egy-egy szállásadóról és szálláshelyéről.

Sokakban felmerülhet a kérdés, hogy mi a jó ebben a vendéglátóknak? Nos, legtöbb esetben az, hogy így anélkül ismerhetnek meg különböző kultúrájú és érdeklődési körű külföldieket, hogy ki kellett volna menniük a lakásból.
Mindenképpen érdemes végigolvasni azoknak a profilját, akiknek írunk. Ha ismerjük az érdeklődési körüket, ezt már megemlíthetjük a megkeresésünkben (ajánlott!), hogy miért éppen náluk szeretnénk megszállni. A szövegbe be lehet szúrni személyesebb utalásokat, hogy miért oda, s miért épp őhozzá akarunk menni, milyen közös érdeklődési körünk van leendő vendéglátónkkal, amiért rá esett a választásunk, stb. (Hiszen, mint említettem volt, ez felülírja annak lehetőségét az általános megítélésben, hogy másolt levelet küldünk, amit a legtöbb szállásadó ki nem állhat.)

Általában nem kedvelik azt sem, hogyha túl messzi időpontban való szállásról kérdezzük őket. Zömmel az utazásunk előtt 3 héten belül tartják elfogadhatónak a megkereséseket, ami szintén problémát okozhat vonatjegyek vagy repülőjegy lefoglalása esetén, de, mint mindent, ezt is meg lehet oldani, például, ha azt írjuk levelünkben, hogy nemsokára elutazunk, ahol nem lesz internet-hozzáférésünk, ezért küldjük megkeresésünket ilyen korai alkalommal.

Photobucket

Tipp: Javallott szállásszervezésünk idején figyelemmel kísérni az olyan jellegű csoportokat, mint például a „Funny couch requests”. Ugyanis, akár a tudtod nélkül lehetetlenné teheti a további esélyeidet, ha azok, akiknek írtál, kipellengérezik a leveledet, vagy azért, mert másoltnak (copy paste) tűnik, vagy bármi másért. Mint tudjuk, jobb félni, mint megijedni.

Fontosnak tartom azt is megemlíteni, hogy mindig legyen nálunk annyi pénz, amennyiből meg tudjuk oldani egy (vagy több) estére a szállásunkat, mert, bár nem hallottam még ennek eshetőségéről, de, ha netán a leegyeztetés után mégis szállás nélkül marad az ember, ne álljon ott pénz nélkül a „semmi közepén”…

Ha pedig valamire ígéretet tettünk megkeresésünkkor – úgy, mint egy magyaros étel elkészítése, a vendéglátó által kedvelt együttes egy számának eléneklése, stb. –, feltétlenül emlékeztessük rá a helyszínen magunkat, s igyekezzünk eleget tenni ígéretünknek. Ha nagyon nem fűlik a fogunk hozzá vagy nagyon fáradtak vagyunk, próbáljuk mindezt a szállásadóval is megértetni. Ha megindokoljuk, mit, miért nem, biztosan megértőnek fog bizonyulni és jobban veszi ki magát, mintha el akartuk volna mismásolni a dolgot. Mindazonáltal az a személyes javaslatom, hogy csak olyanra tegyünk előzetesen ígéretet, amit, ha meg kell valósítanunk, képesek vagyunk rá és képesnek is érezzük rá magunkat.

Íratlan szabály, hogy illik ajándékot vinni a vendéglátónak, ez általában valami magyaros vagy Magyarországgal kapcsolatos dolog lehet. (Pl. én tavaly kalocsai mintás terítőt vittem a hölgynek, akinél laktunk.)

Photobucket

Összességében, nem lehetetlen (jó) szállást találni, még a legforgalmasabb turistahelyeken sem, de kitartónak kell maradni, ha sok elutasítással vagy passzivitással találjuk is szembe magunkat.

Sok sikert és eredményes szálláskeresést, jó utat, valamint felejthetetlen élményeket kívánok minden kedves Olvasómnak!

Photobucket

Akinek pedig még mindezeken felül kérdése lenne a témában, esetleg tanácsra vagy segítségre lenne szüksége, javaslom, keressen meg bátran e-mailben.

Ne feledjük:

Photobucket

Pictures from: worldwide

2011. január 13., csütörtök

Happy belated birthday, Viki!


Viki, one of my best Hungarian girlfriends, celebrated her 25th birthday yesterday.
Happy Birthday, Darling Viki! Hope you will have a great next 25 years in your life!



Viki, az egyik legjobb magyar barátnőm tegnap ünnepelte a 25. születésnapját. Boldog szülinapot, Drága Viki! Remélem, nagyszerű lesz az elkövetkezendő 25 év az életedben!



2010. november 5., péntek

Dear Munich, I would like you in December again. And you, do you (still) want me too?

Tegnap felmerült bennem, hogy ezentúl talán nekem is csámpás tramplinak kellene öltöznöm az utcán. Mert akkor valószínűleg nem packázna velem a jegyellenőr a metróban, nem engem szólítana le minden lumpen kolduló méterenként a Nyugatiban és/vagy a környékén, továbbá biztosan lenne ülőhelyem a KFC-ben – hiszen olyan állapotban ki akarna így mellém telepedni? – és feltehetőleg nem tennének idegen férfiak sem "olyanirányú" ajánlatokat az utcán. Igaz, a törzshelyeim javarészébe vélhetően be se mehetnék többé, de a felsorolt és fel nem sorolt előnyök tükrében mindez talán nem is érdekelne már annyira.
Azt kell, hogy mondjam, a jólöltözöttség, a megnyerő külső nem minden esetben pozitívum. A tegnap folyamán csupán 4-5 helyen jártam itt, Budapesten, mégis a felsoroltak mindegyike megtalálható volt az aznapi "tapasztalati palettámon".
Sokan elképzelni nem tudják, miért utálom annyira a fővárost, szülőhelyemet, s miért vágyom el innen oly gyakran. Nos, a kétkedők a felsoroltakon keresztül ízelítőt kaphattak, mi okokból, de, hozzá kell tennem, ha egy nap alatt itt csak ennyi és csak ilyen és hasonló jelenségekkel találkoznak, már szerencsésnek mondhatják magukat. Én sem panaszkodhatom: a pénztárcám, az értékeim megvannak és épségben hazakerültem.
Ugyanakkor nem tudom megérteni, miért gondolja azt minden kéregető, hogy azért, mert van rajtam egy jobb ruha, biztosan felvet a pénz, vagy miért gondolja azt jónéhány ellenkező nemű, hogy azért, mert egyedül intézem az ügyeimet, vásárolok be, stb; már rögtön szabad préda vagyok...
Az elmúlt napon megint szerettem volna kiszakadni ebből a közegből és – ha csak néhány percig is – máshová kerülni. Mondjuk Münchenbe, kedvenc városomba, amely még 2 év után is újra és újra ámulatba tud ejteni engem. Ahol nincsenek kéregetők a pályaudvarok környékén, ahol az ellenőrök nem kötekednek, hanem inkább készségesen, mosolyogva segítenek megváltani a vonaljegyet ( igen, még éjjel fél 12-kor is), ahol nem kell féltenem a táskám tartalmát és a testi épségemet bizonyos helyeken és egy meghatározott időponton túl az éjszakában és, ahol legfeljebb akkor kezdenek ki velem idegen férfiak, ha megártott nekik a sok alkoholos ital az Oktoberfest idején.
Valahányszor átlépem a német határt, könnycseppek gördülnek végig az arcomon, s, amidőn újra földet ér a lábam a müncheni Főpályaudvaron (Hauptbahnhof), olyan megilletődöttség vesz erőt rajtam, amelyet szavakkal aligha tudnék méltóképpen kifejezni.
Csaknem egy teljesen más világba csöppen az ember. Olyannyira, hogy néha megfogalmazódik bennem az érzés, hogy mintha München és Budapest nemcsak, hogy nem egy földrészen, de nem is egy világféltekén lennének... "Csupán"kb. 700 km és mégis! És mégis mennyire disszonáns!
A müncheni utcákat, tereket járva olyan érzés száll meg, amit nem tudnék semmihez sem hasonlítani. Csoda-e, hogy egyetlen eltöltött nap ebben a nagyszerű városban képes egy egész évre felvértezni szükséges energiával? Csoda-e, hogyha tehetném, minden hétvégémet ott tölteném, mit sem törődve a 7 órás utazás fáradalmaival?
Igaz ugyan, hogy Münchenben minden drágább, mint amihez itthon hozzászokhattunk, de erre föl kérdezem, idehaza mégis, a pénzünkért cserébe mit kapunk? Koszos, elborzasztó járműveket, unott, mogorva eladókat és így tovább... Ott pedig... Tükörsima padlózat az aluljárókban, hogy szinte enni lehetne a földről, a járművek olyan felszereltsége, amiről egy egyszerű budapesti nem is álmodozhat soha...


Kell-e hát még ennél is több argumentum?
Felmerülhet a kérdés, hogyha ennyire idegenkedem az itthon tapasztaltaktól és ennyire imádom Németországot és azon belül is különösen Bajorország fővárosát, akkor miért vagyok még mindig itt, ahelyett, hogy ott élvezném a helyszín nyújtotta előnyöket? Erre az az egyszerű válaszom, hogy a szívem nagyobb fele és egy másik szegmense itt tart. Ez a hazám. Eldöntöttem, hogy maradok. De, akárhogyan is, Münchenről sem vagyok hajlandó lemondani. Soha. Talán majd egyszer, egy napon...
De addig is, felvértezem magam mindazokkal, amelyek ott hatnak rám.
Drága München! Szeretem Benned, hogy...
– már korán reggel frissensült péksüteménnyel és igazán finom kávéval indítasz utamra a mosolygós eladó(nő)vel, aki már ezen korai időpontban is "csodálatos napot" kíván
– bárhol leülhetek a belvárosban, anélkül, hogy attól kéne tartanom, valaki – akármilyen ürüggyel – megzavarhatja a nyugalmamat
– az utcáidat járva épp oly sok kulturális, mint amennyi modern és nagyvilági élménnyel gazdagodom
– a világ egyik legszebb és leglogikusabb nyelvét használhatom, amelynek hallatára a legelfoglaltabb és legsietősebb emberek figyelmét is magamra irányíthatom
– nappal éppen annyira kellemesen sétálhatok az utcákon, mint este, pláne, hogy utóbbi napszakban utcai zenészek települnek a belvárosba és, bár még sosem kértem őket, egyszer sem felejtik el lejátszani a kedvencemet
– világvallások és azok képviselői, akik máshol talán gyilkolásznák egymást, itt békésen megférnek egymás mellett
– a világ legfinomabb eledeleit fogyaszthatom
– a világ egyik legjobb futballcsapatának otthonában focimeccsre, stadionlátogatásra járhatok és szurkolói hovatartozásomra a külsőségekben is büszke lehetek, azok külső jegyeit félelem és kirekesztettség kockázata nélkül viselhetem
– olyan árukülönlegességekre tehetek szert, olyan márkák kínálatából válogathatok, amelyekről 10-ből 8 honfitársam talán nem is hallott soha
– élen jársz mindenben, a divatban, a zenében...
– ha mosolyogva feltekintek az égre, a Nap is szinte visszamosolyog rám.
Vég nélkül sorolhatnám, mit szeretek még annyira ebben a német városban. Tulajdonképpen majdnem minden jóhoz köze van az életemben. Hogyan is tudnám kifejezni hálámat a világ ezen általam legjobbnak értékelt helyének? El tudok valamennyi mindent rejteni abban az aprócska szóban, hogy "köszönöm"?...
Drága München! Szeretlek. És szeretnélek újra decemberben. És Te, akarsz (még) engem?

2010. június 6., vasárnap

Myself to World Cup 2010

Nem tudom, ki, hogy van vele, én már nagyon várom az idei labdarúgó világbajnokság kezdetét.

Hogy egy kicsit ráhangolódjunk a nagy eseményre, ajánlom meghallgatásra a VB egyik hivatalos dalát:

2010. május 31., hétfő

Jenny was a friend of mine...

2010. május 29. – Életem egyik legjobb napja volt. Nem készültem rá, mégis az lett.

Ennek elsődleges oka, hogy ezen a napon került megrendezésre a Magyarország-Németország válogatott labdarúgó mérkőzés Budapesten, melyen én is jelen voltam. De nem a meccs, a játék képe, hanem a barátaim tették ilyen emlékezetessé.

„A futball nem élet-halál kérdése – sokkal több annál.” – fogalmazta meg egykor Bill Shankly, az FC Liverpool legendás edzője. Hogy ez mennyire így van, annak magam vagyok a legékesebb példája. Az életem aligha lenne elképzelhető immáron közel 8 éve e nélkül a sportág nélkül. Mint az élet egyéb területein, ebben sem követem az egyszerűséget, mivel rögtön két kedvenc klubcsapatom is van. Méghozzá egy ugyanazon bajnokságból.

Mindig is a Bayernt szerettem, de akkor még nem voltam olyan "elvakult" szurkoló, mint most, legalábbis nem a németek frontján. Azonban eljött a 2006-os VB, s vele eljött az én új időszámításom. Egész végig megszállottan biztattam a német válogatottat és kedvenc játékosom már akkor is Miro Klose volt. Mikor megtudtam, hogy ő a Werder Bremen csatára, természetesen elkezdtem érdeklődni a klub iránt. Ez odáig vezetett, hogy azalatt, míg a 2006-2007-es szezon tartott, bevallom, mind a Werder játékosait, mind az apparátusát, mind azt a felfogást, ami őket jellemezte, nagyon megszerettem. Első számú kedvencemmé lépett akkor elő.
A szívem vérzett, mikor megtudtam, hogy Miro hátat fordít ennek a klubnak. Ugyanakkor hamar megnyugodtam, midőn arról értesültem, hogy Münchenbe igazol, régi nagy favoritomhoz, s legalább a Bundesliga keretein belül marad.
Ám azáltal, hogy ő –és hozzá hasonlóan több általam kedvelt focista– a Bayernhez került, nem változott egyéb, minthogy kötelességemnek is tartom eztán a Bayernnek (is) tartani a zászlót, csakhogy: azért, mert szeretem a Bayernt és Miro átigazolt, nem tudom kiirtani magamból a Werder-szívet sem, még akkor is, ha ezért osztozniuk kell abban. S kérdezem: hol van az megírva, hogy az ember lánya csak egyetlen csapatot biztathat szurkolásával? Én egyikőjüket sem tudom kivenni eme helyről és ne is kérje senki, hogy ezt tegyem! Egymás rovására természetesen sosem teszek kinyilatkoztatásokat, egy Bremen-Bayern meccs esetén –illetve fordítva, – pedig leginkább a jó focinak szurkolok, amolyan "Hajrá egyik, ne hagyd magad, másik"-elv lép nálam ilyenkor életbe.
Tehát: Bremen-drukker is, Bayern-drukker is vagyok egy személyben.

Nemzeti válogatottak terén pedig Németország az első számú kedvencem az ominózus esztendő (2006) óta.

Mivel a német válogatottat még soha nem láttam élőben, kézenfekvő megoldásnak tűnt, mikor napvilágot látott, hogy idén egy barátságos meccs erejéig tiszteletét teszi a Nationalelf hazánkban, hogyha lehetséges, jelen legyek a találkozón.

Egyik legkedvesebb német barátommal, Dirkkel már jóval a tárgynapot megelőzően fél évvel elkezdtük a szervezkedést. Így lassan kialakult a tervezet és várhattuk május utolsó szombatjának beköszöntét.

Ha van az égben egy olyan külön könyv, ahol számon tartják a legjobb embereket a világon, akkor biztos, hogy abban Dirk is megtalálható. Egy kezemen meg tudnám számolni, hány olyan embert ismerek, mint ő. Igazán nagyszerű ember. Jóságban, emberségben, kedvességben, segítőkészségben nagyon kevés van hozzá fogható.

Nem véletlen, hogy mikor vidéki barátomnak, Lacinak problémái akadtak a Budapestre való feljutással a meccs napján, Dirk volt az, aki a segítségére sietett és megoldotta a problémát. Ezúton is nagy köszönet neki érte.

Megállapodtunk, hogy délután 5 óra körül találkozzunk Budapesten, az Arena Pláza Nyugati-Kapujánál. Megmondom őszintén, nekem akkor még fogalmam sem volt, hogy melyik is ez a bizonyos Nyugati-Kapu, de reménykedtem benne, hogy korábban érkezem a helyszínre és majd ott lesz még időm kideríteni.

Ehhez képest negyed 5 körül indultam el otthonról és komolyan aggódtam, hogy esetleg én leszek a késő. Főleg, hogy az motoszkált a fejemben, vajon mit fog szólni majd Dirk, aki nyilvánvalóan a német precizitás és pontosság képviselője, ha nem érkezem meg időben. Azonban, mint a nap további hányadában is, szerencsém volt, időben odaértem a találkozási ponthoz. Dirk közben felhívott, hogy ők késni fognak, így már nem kellett oly mértékben szaporáznom a lépteimet, mint addig. Bementem hát az áruházba és megkérdeztem az információban, hogy melyik is az a Nyugati-Kapu.

Kiérve ehhez a bejárathoz, mivel nem láttam senkit, gondoltam, lemegyek a járdáig, s onnan fürkészem a terepet, hátha meglátom Dirkéket a távolban.

Eltelt 10 perc, 20, de nem történt semmi, így komolyan aggódni kezdtem, hogy csak nem mégis rossz helyen cövekeltem le? A Nap hevesen tüzelt, ennek nagyon örültem, hiszen nem szerettem volna megázni a nyitott tetejű stadionban.

Olyan fél óra várakozás után aztán újra megcsörrent a telefonom, ekkor már Laci hívott, s jelezte, hogy megérkeztek, illetve, hogy engem nem találnak. Próbáltam elmagyarázni, hol vagyok és elindultam felfelé, a Nyugati-Kapu bejáratáig. Aztán, ahogy olyan 10-15 méterre kerültem az előtértől, megláttam, hogy valaki integet felém: Dirk! Rögvest le is zártuk a telefonos diskurzust Lacival és odamentem hozzájuk. Ő is kijött Dirkkel az ajtóba, puszi-puszi, aztán indultunk befelé az áruházba, ahol az első padon ülve, valamint a környékén a többiek is jelen voltak, akik velünk együtt a meccsre tartottak.

Miután mindenki üdvözölt mindenkit, elindultunk az emeletre, hogy megigyunk egy-egy kávét. Miután mindenki talált magának ülőhelyet, beszélgetni kezdtünk. Magam csak egy cappuccinot kértem. Nem akartam sokat inni a meccs előtt, el akartam kerülni, hogy a mellékhelyiség keresgélésével töltsem az időt a stadionban, ráadásul Dirk is úgy tájékoztatott, hogy a stadionbeli WC-k állapota miatt jobb, ha mindenki még a Plázában elintézi a „folyóügyeit”.

Olyan negyed óra-20 perc után aztán elhagytuk a kávézót és elindultunk a stadion felé. Ki akartam fizetni a fogyasztásomat, de, mire ezt megemlítettem, Dirk már rendezte a számlát. Meg voltam illetődve.:)

Kiérve a Plázából, hamarosan megpillantottuk a Puskás Ferenc Stadiont a túloldalon. Gyalog bandukoltunk, míg el nem értünk egy kereszteződésig, ahol átmehettünk. Már ekkor is nagyon jó hangulat volt, nagyon sokat nevettünk.

A zebránál a zöld jelzésre várakozva összetalálkoztunk egy német párral, akik láthatólag nem tudták, merre haladjanak tovább. Dirk rögtön pártfogásába vette őket és onnantól a pár tagjai velünk haladtak tovább. Egészen addig, míg egy felüljáró alatt állig felfegyverkezett kommandósok sorfalába botlottunk.

Dirk próbált velük kommunikációt folytatni, kisebb-nagyobb sikerrel. A kommandós ipse láthatólag nem díjazta az ötletet, hogy mi mindannyian ott akarunk átkelni, ahol elvileg csak németeket engedtek be. Dirk erre leszögezte, hogy ő is német, s persze itt már meg is volt a lehetőség, hogy az illető belénk kössön. Elsősorban Dirk volt ennek elszenvedője, miután tőle követelte a kommandós az igazolványát. Miután Dirk engedelmeskedett, elengedtek bennünket, azzal a meghagyással, hogy csak németül szólaljunk meg.

Fel voltam paprikázva. Kérdeztem is fennhangon, hogy kinek képzeli magát ez az ember? Szerencsére ez a kis inzultus nem ejtett foltot a nap további részén.

Elértünk a beléptető kapuhoz. Dirkék még páran előre mentek, ezalatt rám bízta a jegyeket. Megtisztelő, hogy ennyire bízott bennem. Hál’ Isten, meg tudtam őrizni őket a kezemben, míg visszaérkeztek és elindulhattunk befelé.

Természetesen itt is átvizsgálták a nálunk lévő holmit. Leginkább Dirk egyik szintén német barátját, Mario-t sajnáltam, tőle ugyanis 3 dolgot is elkoboztak. Arra már nem volt időm, hogy ezen morfondírozzak, mert kisvártatva engem is alávetettek egy ellenőrzésnek.

A második szerencse-hullám itt ért utol, ugyanis a hölgy, aki átnézte a női holmikat, nem vette túl komolyan a feladatát és csak kívülről tapogatta át a táskámat, kérdezgetve, hogy üdítő vagy egyéb folyékony valami nincs-e nálam. Én határozottan állítottam, hogy nincs, nincs, nincs, így el is engedett nyomban. Nagy kő esett le a szívemről! Az már csak itthon, utólag tudatosodott bennem, hogy két olyan tárgyat is sikerült becsempésznem, amit nem szabadott volna. Az egyik az esernyő volt, ami szúró-vágó eszköznek minősült volna elvileg, én viszont nem akartam anélkül elindulni itthonról, mert ezt a bolond időjárást nem lehet kiszámítani, nem beszélve arról, hogy a meteorológiai előrejelzések május 29-ére felhőszakadásról, záporról, zivatarról adtak számot. A másik eszköz pedig a digitális fényképezőgép volt – legalábbis a meccsjegy hátulján ez is szerepelt a tiltott tárgyak között. (Ennek okát máig sem értem.)

Így hát nagy örömmel értem vissza a csoportunk tagjaihoz, akik türelmesen vártak rám. Mondtam is nekik, hogy na, most, hogy kiderült, hogy nem vagyok körözött bűnöző, újra a köreikben tudhatnak; megalapozván ezzel a további jó hangulatot.

A stadionban elfoglaltuk a helyünket (az F-szektor 5. sorában voltak a helyeink), s rövid idő elteltével a magyar válogatott után a német csapat is megérkezett a pályára bemelegíteni.

Érdekes módon a németek még ebben is szervezettebbnek tűntek. Közösen, egyszerre végezték a gyakorlatokat, míg ezzel szemben sajnos a hazai együttes tagjainak mozdulataiban semmi szervezettséget, tudatosságot, összeszedettséget nem találtam.

Én és Laci elsősorban a müncheni zászlókat kerestük és a német szektor felé tekintgettünk, ahol találtunk is ezekből nem is keveset, főleg a „Red Munich”-feliratú volt szívünknek különösen kedves.

Én pedig a két Schalkés zászlót is azonnal kiszúrtam, nem tudták úgy elrejteni, hogy az én szemeim fel ne fedezzék. Mondtam is Dirknek…

Miután realizáltuk, hogy az előttünk lévő kordonok és a kordon és a pálya közti nagy távolság miatt esélyünk sincs, hogy a pálya és a játékosok közelébe kerülhessünk, le is mondtunk autogramgyűjtő szándékainkról.

Háromnegyed 8 körül bevonultak az öltözőbe a csapatok, majd pár perccel 8 óra előtt visszatértek, s felcsendültek a himnuszok. Én, ahogy terveztem, villámgyorsan felvettem a német sálamat és a német himnuszt is énekeltem. A köreinkben tartózkodó németek, főleg Mario, nagyon elismerően néztek rám ezért.:) A magyar Himnuszunk esetében is az előbbiekhez hasonlóan cselekedtem, de itt már az egész szektor csatlakozott és együtt zengtük Kölcsey Ferenc páratlan szépségű szerzeményét.

Ugyan Dirk előzetesen arra kért minket, ne hozzunk magunkkal német cuccot, mert nagyon készülődtek a keletnémet és a magyar huligánok a városban a balhézásra, csak nem tudtam megállni, hogy legalább a sálamat el ne hozzam. Milyen jó döntés volt! A szektorban nem ért miatta atrocitás, ráadásul többek között a sálnak köszönhettem, hogy sem az esernyőt, sem a fényképezőgépet nem találták meg az átvizsgálás során.

Az ünnepélyes kezdőrúgás után kezdetét vette a mérkőzés. Már az első percekben kibontakozott, hogy melyik a jobb csapat, nem véletlen, hogy Torghelle csak kézzel tudta megállítani Mertesackert a tizenhatoson belül, amiért jogosan járt a büntető és a sárga lap. Biztos vagyok benne, hogyha a találkozót nem hazánkban rendezték volna és nem egy barátságos összecsapásról van szó, ez a mozdulat egy piros kártyát is megérhetett volna. A tizenegyest Lukas Podolski értékesítette, így a Nationalelf már az 5. percben megszerezte a vezetést.

Maga a meccs nagyon nem volt jónak nevezhető, de az a hangulat, amit a barátaim, valamint a környékünkön ülők beszólásai szolgáltattak, teljesen feledtette a pályán történtek gyatraságát.

Én meccsen ennyit még életemben nem nevettem. Így aztán nem is vettük észre, hogy a félidő nagy része lement, majd le is telt az első 45 perc.

Szünetben Dirk kimászott a helyéről odajött hozzánk, képeket is készített rólunk. Nyolcan voltunk egy kupacban, de egyikünknek sem jutott eszébe elhagyni a helyét félidőben.

Aztán kezdetét vette a meccs második játékrésze, 0:1-gyel fordultak a csapatok. Ez volt az egyetlen olyan periódus, mikor a magyar válogatott megtáltosodni látszott, de aztán ez az átmeneti lelkesedésük is alábbhagyott, főleg, miután a cserként beálló Mario Gomez 0:2-re növelte a vendégek előnyét a 69. percben.

A 72. percben pedig már a szintén csereként pályára lépő Cacau örülhetett, ő szerezte ugyanis a németek 3. gólját.

A magyar válogatotton innentől kezdve semmiféle próbálkozni akarás nem lett úrrá, s az ellenfélnek sem kellett ennél jobban megerőltetnie magát. A végeredmény ugyanennyi maradt, magyar válogatottunk 3 góllal maradt alul a mindenben klasszisokkal jobb német válogatott ellenében. Sokan nehezményezték a végén a magyar szurkolók közül, hogy, míg a német játékosok odamentek a vendégszektor elé megköszönni a támogatást, a magyar focisták egyből bevonultak az öltözőbe és azt sem köszönték meg a szurkolóknak legalább, hogy eljöttek megnézni őket.

A lefújást követően nem indultunk egyből ki, hanem maradtunk még és képeket készítettünk egymásról, illetve a meccs egyes momentumairól alkotott véleményünket is megosztottuk egymással.

Mindennek az vetett véget, mikor az egyik rendésznő jött oda, felszólítván minket, hogy hagyjuk el a stadion területét.

Kiérve az utcára rövid tanakodás után a Keleti pályaudvar felé vettük az irányt, egy addig számomra teljesen ismeretlen útszakaszon. Mondtam is Dirknek, hogy nélküle nem csak a stadionhoz nem tudtam volna eljutni, hanem azt se tudnám, merre induljak vissza. Nevettünk, mondván, hogy most már ő lesz az új GPS.:)

A Keletinél betértünk a Mekibe, ahol én lekísértem Dirk lányát, Jennyt a mosdóba, szegénynek már eléggé sürgős volt a dolog.

Jenny nagyon aranyos volt és nagyon tetszett, hogy nem ilyedt meg, például ugyanúgy le mert tegezni, nem volt megszeppenve attól, hogy ilyen sok felnőtt között kellett töltenie az idejét. Büszke lehet rá a papa valóban, ezt innen is üzenem neki.:)

Mire mindenki evett-ivott, már csak öten maradtunk. Együtt indultunk visszafelé a Plázához, ahol Dirk kocsija állt. Elkísértem őket a mélygarázsban parkoló autóig, ott búcsúztunk el egymástól. Ők útnak eredtek Tiszafüred felé, én pedig szintén haza.

Kiérve a Plázából a buszmenetrendet tanulmányoztam. Mivel az utolsó metró is elment már, fel voltam rá készülve, hogy meg kell várnom az éjszakai járatot. Már-már azon gondolkodtam, hogy mit csináljak, amíg közel egy óráig a buszra várakozom, amikor megérkezett egy helyi, menetrend szerinti busz. Micsoda szerencse! Az utolsó 80-as, amely az Örs Vezér tere felé tartott. Egyből felszálltam rá, mert bármi áron, de el akartam menni a Keleti környékéről, ahol annyi atrocitásnak van kitéve az ember. Fényes nappal is, hát még éjnek idején.

Be is döcögött a busz a térre, ott viszont újból felvetődött bennem, hogy hogyan tovább? A villamos menetrendet szemezgettem, s már arról is teljesen lemondtam, amikor ugyan úgy, ahogy a busz, megérkezett az utolsó 3-as villamos is a hátam mögé. Kimondhatatlanul örültem a ténynek!

Míg utaztam, felmerült bennem ugyanakkor, hogy hol szálljak le. Ugyanis lakóhelyem nem nevezhető éppen biztonságosnak, főleg, hogy rengeteg növényzet, bokor határolja. Az a villamosmegálló, ami legközelebb van az otthonomhoz, két óriási bokros mellett húzódik, ezért aztán sötétedés után már nem tanácsos arra menni. Sajnos a közbiztonsági állapotok és a környéken történt sok bűncselekmény hatására eljutottam odáig, hogy félek este Pesten egyedül az utcán lenni. Így hát úgy döntöttem, megyek még egy plusz megállónyit, aztán majd onnan begyalogolok, mert arrafelé több a lámpa. Viszont nem volt rá szükség, ugyanis két férfi éppen ott jelezte leszállási szándékát, ahol nekem is a legmegfelelőbb lett volna. Így én is meggondoltam magam. Az esernyőt a biztonság kedvéért előhúztam még a leszállás előtt, hogyha meg kell védeni magam, eszközül szolgálhasson. Futólépésben átszeltem a két bokros közötti járdát és sikeresen átértem a túloldalra. Fél győzelem is győzelem.:)

Így aztán hajnali fél egy körül haza is értem. Fortuna kegyelméből épségben.

Végezetül, szeretném még egyszer megköszönni mindenkinek ezt a napot. Nagyon jól éreztem magam és életre szóló élményeket szereztem. Szerencsére az időjárás is pártfogásába vett bennünket és eső nélkül vészeltük át az eseményeket.

Köszönöm Dirknek, Jennynek, Lacinak, Mario-nak, Dénesnek, Zsoltnak, Ákosnak és mindenkinek, aki jelen volt. Nagyon jó volt Veletek lenni, remélem, nemsokára újra találkozunk.