Dear Munich, I would like you in December again. And you, do you (still) want me too?

Tegnap felmerült bennem, hogy ezentúl talán nekem is csámpás tramplinak kellene öltöznöm az utcán. Mert akkor valószínűleg nem packázna velem a jegyellenőr a metróban, nem engem szólítana le minden lumpen kolduló méterenként a Nyugatiban és/vagy a környékén, továbbá biztosan lenne ülőhelyem a KFC-ben – hiszen olyan állapotban ki akarna így mellém telepedni? – és feltehetőleg nem tennének idegen férfiak sem "olyanirányú" ajánlatokat az utcán. Igaz, a törzshelyeim javarészébe vélhetően be se mehetnék többé, de a felsorolt és fel nem sorolt előnyök tükrében mindez talán nem is érdekelne már annyira.
Azt kell, hogy mondjam, a jólöltözöttség, a megnyerő külső nem minden esetben pozitívum. A tegnap folyamán csupán 4-5 helyen jártam itt, Budapesten, mégis a felsoroltak mindegyike megtalálható volt az aznapi "tapasztalati palettámon".
Sokan elképzelni nem tudják, miért utálom annyira a fővárost, szülőhelyemet, s miért vágyom el innen oly gyakran. Nos, a kétkedők a felsoroltakon keresztül ízelítőt kaphattak, mi okokból, de, hozzá kell tennem, ha egy nap alatt itt csak ennyi és csak ilyen és hasonló jelenségekkel találkoznak, már szerencsésnek mondhatják magukat. Én sem panaszkodhatom: a pénztárcám, az értékeim megvannak és épségben hazakerültem.
Ugyanakkor nem tudom megérteni, miért gondolja azt minden kéregető, hogy azért, mert van rajtam egy jobb ruha, biztosan felvet a pénz, vagy miért gondolja azt jónéhány ellenkező nemű, hogy azért, mert egyedül intézem az ügyeimet, vásárolok be, stb; már rögtön szabad préda vagyok...
Az elmúlt napon megint szerettem volna kiszakadni ebből a közegből és – ha csak néhány percig is – máshová kerülni. Mondjuk Münchenbe, kedvenc városomba, amely még 2 év után is újra és újra ámulatba tud ejteni engem. Ahol nincsenek kéregetők a pályaudvarok környékén, ahol az ellenőrök nem kötekednek, hanem inkább készségesen, mosolyogva segítenek megváltani a vonaljegyet ( igen, még éjjel fél 12-kor is), ahol nem kell féltenem a táskám tartalmát és a testi épségemet bizonyos helyeken és egy meghatározott időponton túl az éjszakában és, ahol legfeljebb akkor kezdenek ki velem idegen férfiak, ha megártott nekik a sok alkoholos ital az Oktoberfest idején.
Valahányszor átlépem a német határt, könnycseppek gördülnek végig az arcomon, s, amidőn újra földet ér a lábam a müncheni Főpályaudvaron (Hauptbahnhof), olyan megilletődöttség vesz erőt rajtam, amelyet szavakkal aligha tudnék méltóképpen kifejezni.
Csaknem egy teljesen más világba csöppen az ember. Olyannyira, hogy néha megfogalmazódik bennem az érzés, hogy mintha München és Budapest nemcsak, hogy nem egy földrészen, de nem is egy világféltekén lennének... "Csupán"kb. 700 km és mégis! És mégis mennyire disszonáns!
A müncheni utcákat, tereket járva olyan érzés száll meg, amit nem tudnék semmihez sem hasonlítani. Csoda-e, hogy egyetlen eltöltött nap ebben a nagyszerű városban képes egy egész évre felvértezni szükséges energiával? Csoda-e, hogyha tehetném, minden hétvégémet ott tölteném, mit sem törődve a 7 órás utazás fáradalmaival?
Igaz ugyan, hogy Münchenben minden drágább, mint amihez itthon hozzászokhattunk, de erre föl kérdezem, idehaza mégis, a pénzünkért cserébe mit kapunk? Koszos, elborzasztó járműveket, unott, mogorva eladókat és így tovább... Ott pedig... Tükörsima padlózat az aluljárókban, hogy szinte enni lehetne a földről, a járművek olyan felszereltsége, amiről egy egyszerű budapesti nem is álmodozhat soha...


Kell-e hát még ennél is több argumentum?
Felmerülhet a kérdés, hogyha ennyire idegenkedem az itthon tapasztaltaktól és ennyire imádom Németországot és azon belül is különösen Bajorország fővárosát, akkor miért vagyok még mindig itt, ahelyett, hogy ott élvezném a helyszín nyújtotta előnyöket? Erre az az egyszerű válaszom, hogy a szívem nagyobb fele és egy másik szegmense itt tart. Ez a hazám. Eldöntöttem, hogy maradok. De, akárhogyan is, Münchenről sem vagyok hajlandó lemondani. Soha. Talán majd egyszer, egy napon...
De addig is, felvértezem magam mindazokkal, amelyek ott hatnak rám.
Drága München! Szeretem Benned, hogy...
– már korán reggel frissensült péksüteménnyel és igazán finom kávéval indítasz utamra a mosolygós eladó(nő)vel, aki már ezen korai időpontban is "csodálatos napot" kíván
– bárhol leülhetek a belvárosban, anélkül, hogy attól kéne tartanom, valaki – akármilyen ürüggyel – megzavarhatja a nyugalmamat
– az utcáidat járva épp oly sok kulturális, mint amennyi modern és nagyvilági élménnyel gazdagodom
– a világ egyik legszebb és leglogikusabb nyelvét használhatom, amelynek hallatára a legelfoglaltabb és legsietősebb emberek figyelmét is magamra irányíthatom
– nappal éppen annyira kellemesen sétálhatok az utcákon, mint este, pláne, hogy utóbbi napszakban utcai zenészek települnek a belvárosba és, bár még sosem kértem őket, egyszer sem felejtik el lejátszani a kedvencemet
– világvallások és azok képviselői, akik máshol talán gyilkolásznák egymást, itt békésen megférnek egymás mellett
– a világ legfinomabb eledeleit fogyaszthatom
– a világ egyik legjobb futballcsapatának otthonában focimeccsre, stadionlátogatásra járhatok és szurkolói hovatartozásomra a külsőségekben is büszke lehetek, azok külső jegyeit félelem és kirekesztettség kockázata nélkül viselhetem
– olyan árukülönlegességekre tehetek szert, olyan márkák kínálatából válogathatok, amelyekről 10-ből 8 honfitársam talán nem is hallott soha
– élen jársz mindenben, a divatban, a zenében...
– ha mosolyogva feltekintek az égre, a Nap is szinte visszamosolyog rám.
Vég nélkül sorolhatnám, mit szeretek még annyira ebben a német városban. Tulajdonképpen majdnem minden jóhoz köze van az életemben. Hogyan is tudnám kifejezni hálámat a világ ezen általam legjobbnak értékelt helyének? El tudok valamennyi mindent rejteni abban az aprócska szóban, hogy "köszönöm"?...
Drága München! Szeretlek. És szeretnélek újra decemberben. És Te, akarsz (még) engem?