Last chance Ina

Lassan két hete már, hogy láttam a Szerelem második látásra (Last chance Harvey) című filmet, ami igencsak elgondolkodtatott. Teljesen véletlenül néztem bele, nem is volt se kedvem, se időm akkor filmet nézni, de aztán, mivel jó kritikákra emlékeztem róla, ill., mivel moziban is vetítették, mégiscsak belekukkantottam. Jól tettem. A cselekmény ugyan elég nehezen akart kibontakozni és a látottak feljavításához kevésnek bizonyult önmagában Dustin Hoffman és Emma Thompson szokásos, remek alakítása, mégis, a film mondanivalója, sugallata, na és persze, az átlagon felüli, fülbemászó soundtrack, amely az egészet végigkísérte, magával ragadó volt.

Bár nem vagyok egy a munkájából, eddigi életéből kiábrándult, középkorú szerelmes, mégis magaménak éreztem, amit a film kifejezni kívánt. Mégpedig, hogy néha meg kell ragadnunk a kínálkozó lehetőséget, mert elképzelhető, hogy olyan már nem lesz több az életünkben. Hogy ez mennyire így van, magam is tanúsíthatom. Ma van másfél éve, hogy együtt vagyok életem szerelmével és ez leginkább a sors különös pártfogásának köszönhető irányomban, valamint annak, hogy éltem a lehetőséggel. Ezáltal lehettem jókor jó helyen.

*

A szerelem és egy sebészeti operáció különös párosítás, hozzám mégis egyszerre köszöntöttek be. Nem mondhatnám, hogy ez a legalkalmasabb helyzet leendő férjünkkel megismerkedni – velem mégis így történt. Miért lép kapcsolatba két ember? Közös jövőjükért, természetesen. Bennem viszont a megannyi egészségügyi probléma okán újból felmerült, hogy milyen jövőm lehet így egyáltalán.

Már nem voltam frissen műtött szívbeteg, de, mint egy sikertelen szívműtét túlélője, s összesen 4 szívbetegség birtokosa, ez utóbbi mindig ott lebegett a szemem előtt. Így tehát nem voltam különösebben boldog, amikor 2011. áprilisában leülésre erős fájdalmat kezdtem érezni egy igen kényes ponton. A kitüremkedő valamit a farcsontnál akkor még csak egy különösen gyulladt pattanásnak hittem, ami 3 hétre rá olyan kemény lett és úgy megduzzadt, hogy már se ülni, se állni, se gondolkodni nem tudtam tőle. Ekkor jutottam el a sebészetig, ahol kiderült, hogy az én addigra már akuttá vált, enyhének gondolt problémám valójában egy abscedalt sacralis dermoid cysta, amit még aznap meg is kell operálni.

A döbbenettől szóhoz sem jutottam, hiszen én egy rutinműveletben gondolkodtam, s a következő napon hivatalos voltam egy rendezvényre a Német Nagykövetségre. Tehát feltettem a kérdést sebész szakorvosomnak, hogy szerinte el fogok-e tudni jutni másnap oda. Ő kissé meglepetten tekintett rám, hiszen saját bevallása szerint 3 napig nem bírta volna ki azzal a cisztával, amivel én a 3 teljes hetet végigszenvedtem, s most egyszerre az a legfontosabb, hogy eljussak a másnapi programomra? Szerencsémre aztán úgy tájékoztatott, ha ezt aznap kezelésbe tudják venni az ügyeletes kórházban, estére hazamehetek és másnap akár meg is jelenhetek a szóban forgó helyen.

Ezután haza kellett jönnöm. Miután összeszedtem néhány holmit tartalékba, ha netán mégis benntartanának estére, irányt vettem az Uzsoki Kórház felé. Soha nem jártam még ott azelőtt, így a villamosról való lekászálódást követően még vagy egy órát bolyongtam előre, hátra, mire a sokadik kérdezősködés, s a kórházi épület rossz részébe történt betévedést követő eligazítás után a negyedik égtájon, eldugva, megtaláltam a célintézményt. Mivel a fájdalomtól minden egyes lépés pokoli kínt jelentett, mire idáig eljutottam, csurgott rólam a víz. A kórházba való belépésemet követően pedig azt sem tudtam, merre induljak. Kínomban megszólítottam egy hölgyet, akiről kiderült, hogy a kórház pszichológusa, hogy mi a probléma, honnan küldtek, s engem kellene megoperálni. Ő ellátott néhány információval, de ez is csak arra volt elegendő, hogy a portát megtaláljam.
A portán egy értelmi fogyatékosnak tűnő fiatalember ült és vette fel a betegeket, akinek az instrukcióiból sajnos nem sikerült megértenem, pontosan hova kellene mennem, de, azt remélvén, hogy csak nem lehet olyan bonyolult ügy megtalálni az ügyeletet, a harmadik visszakérdezés után elindultam. (Máig értetlenül állok azelőtt, ilyen helyre, ilyen posztra miként ültethetnek valaki olyat, aki nem tudja értelmes szavakba foglalni a mondanivalóját, hiszen neki éppen kiszolgáltatott embereknek kellene pontos, világos útbaigazítást adnia.) Ahová a fiatalember navigációja alapján jutottam, éppenséggel minden volt, csak nem a sürgősségi ellátás, így mehettem tovább. Az épület szabályos labirintusnak hatott, szűk folyosókkal, információ, jelzőtáblák, eligazítás nélkül. Magamban hálát adtam a sorsnak, hogy koradélután indultam el otthonról, mivel itt már tartottam tőle, olyan soká találom meg az ügyeleti szobát, hogy előfordulhat: az operációra nem kerülhet már aznap sor. Soha nem fogom elfelejteni, mikor ott álltam egy információs helyiség zárt ajtajai előtt, aminek kiírása szerint még nyitva kellett volna lennie abban az időpontban, de láthatólag egy teremtett lélek sem volt benne, ahogyan az egész emeleten sem. Olyan elhagyatva, kiszolgáltatva éreztem magam, hogy kis híján sírva fakadtam. De annyira meg akartam szabadulni a fájdalomtól, hogy bármit megadtam volna érte, így természetesen nem adhattam fel. Folytattam tehát utamat, mígnem valahogyan, az ismételt sokadik kérdezősködés után az ösztöneim elnavigáltak a kórház másik, legvégső pontjába, ahol megtaláltam az ügyeletet. Akkor már az örömtől tudtam volna könnyezni, hogy elértem a célt. Ám a beavatkozástól még messze voltam.

Előttem ketten voltak, egyiket épp operálta az ügyeletes orvos, tehát még egy beteg várt előttem. Szinte fellélegeztem, hogy akkor már nincs sok hátra, s én következem. Azonban ez téves prognózisnak bizonyult. Az aktuálisan kezelt beteg után a fiatal szakorvos kijött, bezárta az ajtót és megkért minket, hogy üljünk ki a folyosóra, abba az irányba, ahol bejöttem, mert az onnan nyíló egyik szobában fog folytatódni az ügyelet.

Mit volt mit tenni, átcihelődtünk. Letelepedtem a székben. Velem átellenben egy jól öltözött, idős(ebb) férfi ült, aki rámmosolygott. Időnként elővette a telefonját, hallottam, amint lemondja egy aznapra tervezett programját, mondván, már két órája ott ül és még mindig nem került sorra. Én ekkor még mindig bíztam benne, hogy megúszhatom rövidebb várakozási idővel, de csalódnom kellett számításaimban. Az ügyeletes doktort elhívták különböző helyekre, közben mentővel, hordágyon is érkeztek az újabb betegek a Vészhelyzetből ismert csapóajtón keresztül bejutva az épületbe, akikkel szintén ennek az egy orvosnak és asszisztens-csapatának kellett foglalkozni. Így aztán vagy 2-3 órába is beletelt, mire felfekhettem a kezelőágyra.

A kerületi sebész által délelőtt kellőnek vélt altatástól nagyon tartottam, mert gyerekkorom óta nem volt rá szükség és a szívbetegségem miatt kétségesnek tartottam, hogy nem az életemet kockáztatnák-e ennek bevetésével; szerencsére a fiatal sebész nem látta elengedhetetlenül szükségesnek az alkalmazását, így néhány lidokaininjekció után kezdetét vehette a műtét. Mielőtt megtörtént volna a diónyi nagyságú terület eltávolítása, meghallgathattam röviden, mi fog történni. Egy ideig figyeltem, amíg az orvos tényszerűen ecsetelte, hogy ezt most kivesszük, azt leszedjük, amazt kivágjuk, megint amazt kimetsszük, mire rákérdeztem: „Doktor úr, azért hagy valamit nekem is?” :) - Hiába, már a szívműtétemnél is csak a humor eszköze által tudtam megőrizni a nyugalmamat.

Mondanom sem kell, az érzéstelenítő seperc alatt elvesztette a hatását, iszonyúan fájt a beavatkozás, de ott volt előttem, hogy annál csak jobb lehet, mint ami addig már 3 hete keserítette meg a mindennapjaimat. A nagyjából 20 percet igénylő művelet végén óriási tamponos kötést kaptam, majd vissza kellett ülnöm a folyosóra. Várt még rám egy vágós-átkötözős felvonás.

Várakozási időm alatt megérkezett anyukám, akivel előzőleg telefonon egyeztettem a jövetelét, s, akinek most nagyon megörültem. Amikor be kellett mennem a kezelőbe újból, már ő is ott volt velem. Ha jól emlékszem, ez a művelet még megismétlődött egyszer, majd azzal a meghagyással, hogy másnap reggel meg kell jelennem a körzetileg illetékes sebészeten átkötözésre, elhagyhattuk a helyszínt. Anyukám főnöke, egyben kedves, jó barátunk szorgalmazta, hogy szolgálati kocsi vihessen haza, végül mégis úgy döntöttem, fájdalom ide vagy oda, a saját lábamon megyek el innen.
Az öreg, lestrapált busz zötykölődése ugyan nem volt kellemes, de, midőn beértünk az Árkád nevű plázába, már egészen jól éreztem magam. Még egy kicsit szétnézni is volt kedvem az Yves Rocherben, ahol anyám egy nagyon finom illatú, zöld színű bioszappant is vásárolt. Később ez lett ennek az időszaknak az illata, ahányszor csak visszagondoltam rá. Aztán ettünk, ami nálam jobbára egész nap kimaradt, majd épp az esti Bajnokok Ligája-elődöntőre haza is érkeztem.

Másnap meglehetősen fáradtan köszöntött rám a reggel. Aludni a kötés és a fájdalom miatt nem tudtam eleget, ráadásul számomra nagyon korai időpontban el kellett indulnom a kötözésre. Ott aztán hamar felébredtem, mikor a sebbe applikált tampont minden érzéstelenítés vagy bejelentés nélkül kapta ki az előző nap is látott sebészorvosom. Ellenben végre könnyebb kötést kaphattam, s az is kiderült, hogy nem kell már oda visszamennem, otthon is folytatódhat napi szinten a seb jódos kötözése.

Míg az egészségügyi intézmény épülete előtt a hazavivő buszra vártam, szóba elegyedtem egy idős hölggyel. Rendkívül kedvesnek találtam, amiként szerencsére ő is engem. Az első szavaiból azt hittem, valamiféle hittérítő, de aztán, ahogy elkezdtünk beszélgetni, kiderült, hogy nem az, csupán hívő. Egész hazafelé úton beszélgettünk és én valóban valamiféle áldást éreztem magamon a jelenlétében. Nem tudtam pontosan megfogalmazni, mi is volt ez. Úgy gondolom, ez a hölgy valóban angyal volt. Egy angyal, aki leszállt az égből, hogy engem megnyugtasson, hogy a sok átélt kín és fájdalom után, mind fizikai, mind lelki értelemben, már nem sokáig várat a Jóisten a megváltással. És így is történt.

Hazatérve lefeküdtem és tudtam is még aludni olyan 2 órát, mielőtt elkezdtem volna készülni az esti eseményre. Megcsináltam a hajam, elkészítettem a sminkem, felvettem a legjobb kosztümöm és elindultam. Sietnem kellett, mert már késésben voltam, ugyanis két kísérővel igyekeztem a rendezvényre, akikkel a program előtt egy órával kellett volna találkoznom, de majdnem egy fél órát késtem. Míg utaztam, azon gondolkodtam, amin egész nap a készülődés folyamán is, hogy kell-e nekem ezzel a fájó sebbel, az előzőnapi tortúra után egy ilyen fogadáson részt vennem, de mindannyiszor azt sugallta bennem egy belső hang, hogy igen. Oda kell mennem és demonstrálnom kell, hogy alig 24 órával az operáció után is nézhet ki valaki úgy, hogy meg nem mondanák róla, hogy mivel küzd, hol volt még egy nappal azelőtt. És ennek ez volt a legegyszerűbb, egyben legkézenfekvőbb módja.

*

Az eseményre végül pontosan érkeztünk. Kívül, a bejáratnál le kellett tennünk mindent, csak egy szál magunkban léphettünk be a terembe, ahol én már oly sokszor jártam. Körasztalos elrendezés volt, állófogadáshoz híven székek nélkül. A németajkú személyzet egy férfi tagja rendkívül kedélyesen és készségesen kalauzolt bennünket, élen járt még az üdvözlő italaink beszerzésében is.

Jókor érkeztünk, mert még volt lehetőségünk egy, a pódiumhoz közelebb eső asztalt elfoglalni. Nagyon örültem, hogy állófogadásba csöppentünk, mert egész nap azon aggódtam, hogy fogok tudni ülni a széken anélkül, hogy ezzel különösebb feltűnést keltenék – merthogy a seb miatt csak az egyik felén tudtam megülni a hátsó felemnek…

Aztán valamivel a megadott idő után 20 perccel megérkezett elénk a bajor államtitkár, megtartotta szintén kb. negyed órás-20 perces beszédét, majd nekiláthattunk az ennivalók elfogyasztásának. Ennek kifejezetten örültem akkor, gondolván az előzőnapi jelentősebb vérveszteség pótlására.

Már megettük az első adagot, amikor kísérőim elindultak a mellékhelyiségbe, én pedig ottmaradtam egyedül az asztalnál. Nem sokkal ezután léptek oda ketten, két elegáns, öltönyös, negyven körüli férfi. „Szabad?”- kérdezte későbbi párom. (Mint utóbb megtudtam, azért jöttek pont oda, mert csak ott volt hely.) Bizonytalanul mondtam igent, mert nem tudtam, kíséretem tagjai még visszatérnek-e asztalunkhoz, így, miután az újonnan érkezők elfoglalták helyüket és elmélyedtek a német nyelvű csevelyben, szemeimmel végig a távolt fürkésztem, viszontlátom-e a hozzám tartozókat, s villám hegyével az utolsó salátadarabokat szedegettem fel a tányérról zavartságomban. Azon morfondíroztam, hogy utánuk menjek-e, vagy inkább maradjak a helyemen. Végül valamely különleges, belső késztetés maradásra bírt.

A kis asztalon, amin emlékeim szerint még virágdíszítés is volt, nehezen fértünk el, így nem tudom már, hogyan, de végül felmerült, hogy összerakhatnánk kievett tányérokat és úgy talán több helyünk lesz. Így is történt, s (későbbi) párom akkor kérdezte meg, hogy milyen minőségben vagyok jelen. Én azt az intézményt jelöltem meg, amelynek égisze alá a velem érkezettek is tartoztak, majd megemlítettem még az egyik legnagyobb német csapat hazai weboldalát is, amelynek szerkesztői állományába az év januárjában kerültem. A honlap nevére felcsillant a szeme és elmondta, hogy ő meg Kölnben született, így az 1. FC Kölnnek szurkol. Majd lefordította a mellette álló másik német úriembernek addigi mondandónk lényegét, melyet ekképp indított: „Sie ist ein große Fußballfan…” Én itt láttam jónak hozzátenni, hogy 2 csapat van ám a szívemben, nem csak egy, mint a legtöbb embernek. Mikor felfedtem, hogy melyik is a másik, ő is kijelentette, hogy neki is az a második kedvence, mert azt az erőfocit szereti, amit az említett csapat képvisel. Úgy megörültem ennek a ténynek, hogy azonnal kezet nyújtottam neki. Finom, puha tenyerét az enyémbe csúsztatta. Reakcióm érthető volt: Magyarországon oly ritka olyan embert találni, aki e másik, kisebb csapat híve – még, ha német is az illető. Innentől aztán egész hátralevő este egymással beszéltünk így hárman. Fő témánk ugyan elsősorban Németország labdarúgása volt, azon belül is a három szóban forgó csapat, melyekben érintettnek bizonyultunk, de más felvetések is előkerültek. Nagy szerencsém volt, hogy társaságom két tagja a terem egy másik pontján a bajor államtitkárral folytatott ekkor már eszmecserét és nem nagyon igyekeztek velem foglalkozni.

Párom már kb. az első fél órában elkérte a névjegyemet, viszont én nem rendelkeztem ilyennel, így ennek hiányában ő nyújtotta át az övét. Majd gyorsan visszakérte, mondván: „Ezen nincs rajta a telefonszámom.” Pótolta a hiányosságot, ráírta egy tollal. Ezt a névjegykártyát máig különleges helyen őrzöm.

Szintén ő említette meg ugyancsak kb. ekkortájt, hogy hétfőn ráérnék-e, mert, ha igen, akkor találkozhatnánk. A szemébe néztem és azt mondtam: „Mindenképpen!” – Meggyőződésem, hogy ennél határozottabban még soha nem állítottam semmit. :)

Sok dolgot érintettünk társalgásunk során, sosem felejtem el, ahogy a Bajnokok Ligájáról folyt a szó, s emlékeztettem őket az aznapi mérkőzésre. Párom rákérdezett, hogy mennyi idő van még a kezdésig. Az órám 20:40-et mutatott, így ekképp adtam választ: „5 Minuten noch.” Aztán beszéltem az előzőévi müncheni utamról a Real Madrid elleni mérkőzésre, felvázoltam, nagyjából hány Bayern-szurkoló van az országban, milyen arányú a holnapunk látogatottsága, s így tovább. Párom mellett álló, egyébként bajor beszélgetőpartnerünk sokszor igencsak elcsodálkozott a hallottakon. Később többször akaratlanul is segítségünkre szolgált az est folyamán, midőn elhagyta asztalunkat, hogy hozzon egy-egy pohár vörösbort vagy épp a mellékhelyiségbe tartott és ezalatt volt időnk csak egymással kommunikálni életem (későbbi) értelmével.
Ahogy gondolatokat cseréltünk, néztem és hallgattam őt, a gyönyörű kék szemeit, az intelligens gondolatközléseit, azt a vonzó arcélt, melyhez foghatóval még nem találkoztam, s egyre jobban éreztem, hogy ilyen tökéletes embert még nem láttam soha, és Úristen, mi lesz velem, ha kilépünk innen, s soha többé nem fogom látni. Aztán a másik német férfi egy idő után elköszönt és ketten maradtunk az asztalnál. Amint beszéltünk, balkeze az én jobbkézfőmhöz ért, mely az asztalon pihent. Máig nem tudom, ez szándékos volt-e vagy csupán véletlen. Mindenesetre, erre akaratlanul és egyben észrevétlenül előrébb csúsztattam a jobbomat, hogy akkor érjen hozzá még egyszer… Éreztem, hogy valami megmozdult a szívemben, de annyira váratlanul köszöntött rám, hogy nem is tudtam ennek akkor még nevet adni. Ez talán nem is meglepő, ha meggondoljuk, hogy évekkel korábban jártam oda rendezvényekre és mindig azt reméltem, jövendőbelimet, aki remélhetőleg német lesz, majd ott fogom megismerni. Ám, miután ez eleddig elmaradt, magyar választottjaimmal a normális párkapcsolat kiépítése pedig rendre kudarcba fulladt, erről az álmomról is teljesen lemondtam. El nem tudtam volna elképzelni, hogy ezek után, annyi év után még sikerülhet.

Valószínűleg Mein Mann sem hitte volna, hogy itt és ekkor vehet jelentősebb fordulatot az élete, mert még ott és akkor el is mondta nekem, hogy gondolkodott is rajta, eljöjjön-e. Sok munkája akadt aznap is, s meggyőződése volt, hogy ott is csak egy csomó unalmas emberrel fog találkozni. Na, de szerencsére ott voltam neki én… :)

Aztán eljött a búcsú ideje, kezet fogtunk, egymás szemébe néztünk. Kavargó érzelmekkel hagytam el a Követséget. Hazafelé úton végig az eget bámultam és kacagtam. Nem tudtam hova tenni a rám törő érzéseket és abban sem voltam biztos, hogy jól érzékeltem-e, hogy én is tetszem a másik félnek. Efelől bizonyságot kellett nyernem, de már nem azon a napon.

Másnap koraeste vettem rá magam, hogy írjak neki e-mailt. Egész nap a kezemhez közel tartottam a névjegyét, azzal babráltam. Egy félhivatalos levelet írtam, mivel nem akartam túlzottan rámenősnek tűnni. Az ezt követő napon érkezett meg a válasz, amiből biztossá vált: nem képzelődtem. Ő is érdeklődést mutat irántam, méghozzá nem is kicsit. Az ezt követő válaszom így már személyesebb hangvételű volt, melyre az utána következő napon érkezett, reflektáló e-mail tartalma alapján majdhogynem biztosnak éreztem, hogy egy új időszámításom kezdődik.

Aztán hétfőn még beszéltünk egy órát is majdnem telefonon, mielőtt találkoztunk volna. Ahogy este 7-kor vártam rá az aluljáróban, sosem felejtem el. Ahogyan megpillantottam lesietni a lépcsőn, elegánsan, telefonálva, tudtam, hogy az, aki addig voltam, meghalt. De abban a pillanatban született valaki más, egy új Ina, aki most is vagyok.

Ez 2011. május 9-én történt. Attól a naptól kezdve együtt vagyunk. Ő megtestesíti mindazt a tulajdonságot, amiről már nem is álmodtam volna, hogy egyáltalán külön-külön meglehet emberekben, nemhogy egészben. Általa kiteljesedett az életem. Az egész létezésemet jelenti, vagy talán még annál is többet. Soha nem voltam még ilyen boldog senkivel, mint azóta és vele, de ennyire nem is szerettem még senkit. Nem is hiszem, hogy már valaha is fogok, mert az ő személyében számomra a tökéletes férfi jött el.

*

Utólag sokszor elgondolkodtam, milyen nüansznyi dolgokon múlik az élet. Pillanatokon, momentumokon, melyek képesek befolyásolni, akár teljesen meg is változtatni azt.

Ha akkor, azon a napon nem megyek el arra a rendezvényre, azt mondván, hogy a műtéti seb fáj, fáradt vagyok, stb., ma sehol sem lennék. Legalábbis, ilyen boldog bizonyosan nem. Hiszem, hogy minden okkal történik. Ahogy Mein Mann anyanyelvén mondják: „Ich glaube, dass alles seinen Sinn hat.” Ezért is vagyok híve annak, hogy nem szabad feladnunk. Soha, semmit és semmikor. Számtalanszor álltam az életemben egy-egy kilátástalannak tűnő szituáció, élethelyzet kellős közepén, amikor azt mondtam: nem bírom tovább, jobb lenne már, ha vége lenne. De mindig ott bujkált a gondolataim mögött, hogyha akkor és ott megtorpanok, soha nem lesz lehetőségem, hogy megtapasztaljam a jót. Hogy még milyen is lehetett volna az élet.

Az első és egyben eddigi legnagyobb szerelmi bánatomat pl. 7 évvel ezelőtt éltem meg. Nagyjából 2 évbe tellett, mire túljutottam rajta. És milyen jól tettem, hogy hosszútávon akkor sem hagytam, hogy a körülmények felülkerekedjenek rajtam és áldozat legyek.

Ami a jelent illeti, esküvőnket 2014. júniusára tervezzük. Arra a napra, amikor egyszer régen azt hittem, mindent elvesztettem, mert még nem tudtam, mit is nyerhetek.

Ha csak egyet tanácsolhatok bárkinek, aki e sorokat olvassa és döntés előtt áll: hagyni kell, hogy a dolgok megtörténjenek velünk. Bizony, így van ez. Az élet nem egyszerű matematika. Én, bár próbálom előre megtervezni centire az életemet, be kell látnom, van, amit nem kalkulálhatok a naptár szerint előre.

A lehetőségeket pedig meg kell ragadni. Mindegy, hogy miről van szó, hogy épp biztos, de unalmas állásod közepén jön egy külföldi, kihívásokkal kecsegtető munka ígérete, vagy éppen, ha középkorú férfiként/nőként tanácstalanul állsz és félsz, hogy a sok csalódás után vajon működhet-e egy ígéretesnek tűnő új kapcsolat. Soha nem késő váltani. Soha nem késő az újat megismerni. Ha pedig meghívnak valahová, pláne, ha érdeklődési körödnek, igényeidnek megfelelő a hely és a program is, ne vonakodj megjelenni. Talán kicsi az esély rá, de ki tudja, lehet, hogy pont ott találod meg azt a személyt, aki így vagy úgy, de megváltoztathatja az életedet, akinek a mosolya képes „beragyogni az egész várost” – ahogyan ez velem is megtörtént. Hogy esetemben mennyire volt kicsi ez az esély? Talán hihető, ha meggondoljuk, a mi eseményünkre kb. 50 embert hívtak meg csupán, amiből, ha levesszük a bajor államtitkárt, a nagykövetasszonyt, az épületben dolgozókat, az én két kísérőmet és engem is, marad 40-45 ember. Vajon mennyi a rációja, mennyi a realitása annak, hogy közöttük pont ott lesz az igazi? Mégis ott volt. És ettől olyan szép ez a rejtelmekkel és meglepő fordulatokkal teli élet.

Nekem, aki már szintén annyiszor csalódott, ez egy utolsó lehetőség volt a boldog szerelemre. Ahogy az elején említett film, a Last chance Harvey záró jelenetében is elhangzik, mikor a főhős felmond a munkahelyén: „Te mondtad, hogy ez az utolsó esélyem.”

Mindenki életében van egy „last chance”. Ne hagyjuk hát, hogy kihasználatlan maradjon.