Egy gondolat a választásról

Világszerte sokan követték figyelemmel a november 6-i amerikai elnökválasztást, s még többen adtak hangot saját meggyőződésüknek, így megérett bennem az elhatározás, hogy kivételesen én is ekképp tegyek, s publikáljam azt, amit én gondolok az eseményről.

Itt kívánom megjegyezni, hogy nem célom a blogot politikai célokra felhasználni, mint ahogyan nem is szeretném, ha ez a téma nagy arányban jelenne meg rajta, ez most a ritka alkalmak egyike, amikor megosztom Veletek a saját, szuverén vélekedésemet ebben a tárgykörben is.

Mitt Romney republikánus elnökjelölt és Barack Obama regnáló, demokratapárti elnök minden idők legdrágább és talán legkiélezettebb kampányát vívta egymással, amit már legalább egy éve elindítottak. Itt, Magyarországon megszokhattuk, hogy a kampányok jobbára csak egy fél évvel az aktuális választások előtt éleződnek ki, ám a tengerentúlon jóval előbb hozzálátnak az aspiránsok önmaguk népszerűsítéséhez. Érthető is, hiszen ott egy óriási ország sokkalta nagyobb lakosságát kell megszólítaniuk. Éppen ezért, érdekes európaiként az ottani rendszert szemlélni, hiszen oly sokban eltér hazánk és egyáltalán, az Európában bevett gyakorlattól, ami a választási szisztémát illeti. Egyes dolgokban azonban mégis hasonló.

Például abban, hogy az ország vezetőit és kormányát itt is 4 évente választják. Én még tisztán emlékszem 4 évvel ezelőtti eseményekre és már abban az évben is Obamára tettem volna a voksom, mégpedig azért, mert úgy éreztem, 8 esztendő (rossz) republikánus kormányzása után változásra van szükség. Barack akkori ellenfelét, John McCaint pedig egyénileg is alkalmatlannak tartottam az elnöki posztra.

Ha én is szavazati joghoz jutottam volna most az Egyesült Államokban, idén sem lett volna másként: ezúttal is inkább Obama, mint Romney programja és személye volt számomra elfogadhatóbb. Azért azt írom, hogy elfogadhatóbb és nem legmegfelelőbb, mert ilyen a politikai életben voltaképpen nincs. Nincs olyan politikus és politikai program, ami mindenki érdekeit egyaránt szolgálná és, ami mindenkinek azonos módon tetszene. Aki azt hiszi, lesz valaha olyan politikai erő, amely tökéletesen az ő gondolatait fogja közvetíteni és minden lépésével jobb lesz az ő egyéni élete, az álomvilágba ringatja magát.

Téves az a feltételezés is, hogy amit Obama rosszul csinált, azt Romney majd azonnal igyekezett volna megváltoztatni. Általános jellemző, hogy az új elnök vagy miniszterelnök éppen azon intézkedések megreformálását odázza el, amelyek sokak számára negatívként jelenítődtek meg. Hogy konkrét példát is említsek, volt egyebek mellett egy ilyen jellegű felvetés is, hogy Obama rossz elnök, mert megszigorította a bevándorlási feltételeket.

Biztos vagyok benne, hogy a bevándorlás feltételeinek szigorításán a republikánus jelölt sem enyhített volna. Ami valahol érthető. Momentán egyetlen politikai vezetőnek sem célja az emigráció ösztönzése, pláne nem olyan államokban, ahol ez mindig is jelentős volt. Természetesen, vannak olyan esetek, amikor még az ilyen államok is kivételt tesznek, például hiányszakmák esetében. De, ha valaki teljesen átlagos képesítéssel akar nekivágni a nagy kalandnak, az jobb, ha figyelembe veszi, hogy, ami nekünk rossz, nem biztos, hogy rossz az ottaniaknak. Mindig is úgy véltem, hogy egy ország vezetőjének elsősorban saját népének érdekeit kell szolgálnia. Még akkor is, ha ez nekem nem tetszik, mert, ha az adott nemzet lakóinak az az érdekük, amit a vezetőjük képvisel, akkor hiába rossz az a külföldieknek: el kell fogadni, bele kell törődni vagy épp alkalmazkodni kell hozzá. Miért is haragudnék egy elnökre vagy kormányfőre ezért? Ez olyan lenne, mintha a saját kormányomra azért orrolnék meg, hogy miért az én érdekeimet nézi és miért nem azt, hogy mi jó a külföldnek. Egy ország azért választja első embereit, hogy a saját nemzetüknek, a benne élőknek jobb legyen, nem pedig az oda pályázóknak.

A konkrét példához még annyit, hogy nekem több ismerősöm is dolgozott évekig az utóbbi 4 évben az USA-ban, tehát az Obama-kormány ideje alatt. Mindezt segítség és kint élő rokonok vagy barátok megléte nélkül, mégis sikerült nekik. Csak saját magukon múlt az is, hogy hazajöttek, de ez azt jelenti, hogy azért csak megtalálták a módját, hogy kijuthassanak és megvethessék a lábukat a kontinensen. Vagyis, nem hiszem, hogy aki nagyon akar, az ne találná meg a lehetőséget, ahogyan én már most tudom, miként tudnék letelepedni az Államokban, ha akarnék. Pontosabban, ha ott akarnék és nem Németországban.

Bár az én hőn szeretett Germániámban jelenleg az a párt kormányoz – igaz, koalícióban -, amelyikkel az ottaniak közül legjobban tudok azonosulni, mégis lehetnék róluk negatív véleménnyel, mert az ottani „pártom” nem igyekszik konkrétan az én kedvemre tenni. 10 éve tudom, hogy külföldön szeretnék majd élni és az utóbbi 6 évben ennek egyértelmű célpontja Németország volt. Ha olyan volnék, amilyen nem vagyok, naponta szidhatnám német „kormányom” vezetőit, hogy miért szigorítottak az állampolgárság megszerzésének lehetőségén, holott az ottaniaknak is elegük van már a sok idegen ajkú polgárból, akik többsége integrálódni sem hajlandó és semmi olyan különleges tehetséggel vagy képesítéssel nem bír, amivel ne rendelkezne bármelyik született német is. Ha ezt figyelembe veszem, azt mondom, igazuk van, annak ellenére, hogy saját szempontból ez nem túl kedvező, hiszen nem fogom automatikusan megkapni az állampolgárságot még aznap sem, amikor hozzámegyek egy némethez. Sőt! Gyerekeink is csak akkor fognak születéstől német útlevéllel rendelkezni, ha ott hozom a világra őket. Őszintén szólva, ebben sem találok kivetnivalót. (Miért gondoskodna Németország olyanokról, akik esetleg aztán soha egy percet nem élnek és dolgoznak az országban?) Persze, mindennek felismerése feltételez némi objektivitást és tájékozottságot, mindazonáltal, emiatt teljesen életszerűtlen egy politikusra vagy pártra neheztelni és dilettánsnak bélyegezni, inkább az adott ország népére kellene, amiért olyan „szemetek”, hogy arra szavaztak, aki szerintük megfelelően képviseli a kívánalmaikat...

Az amerikai elnökválasztás párviadalára visszatérve, Mitt Romney szerintem ott is hibát követett el, hogy nem nagyon igyekezte magát megismertetni az Egyesült Államokon kívül. Így külföldön elsősorban azok értesülhettek életpályájáról és terveiről, akik egyébként is élénken érdeklődnek a külpolitika iránt (köztük jómagam). Ellenben Barack Obamáról és programjáról már 2008-ban is sok információ jutott el például Európába és ez 2012-ben is folytatódott. Kampányuk elején még mindketten arról beszéltek, hogy azonnal ki kell vonni a katonai csapatokat Afganisztánból, ugyanakkor a kampány végére Romney már 2014-ig kitolta volna ezt az intézkedést és van egy olyan érzésem, hogy győzelme esetén következő lépésként Iránt vette volna célba. (Republikánus elnököktől egyébként sem áll távol a mocskos és értelmetlen háborúk kirobbantása, elég csak George W. Bush 8 évig tartó regnálására gondolni.) Ami még különösen megragadta a figyelmemet, az az volt, hogy 10 évig nem fizetett adót. Ezt meggondolva, joggal teheti fel a kérdést minden adófizető, hogy miként képviselhetné egy ember ezek után tisztán, erkölcsösen és méltón őket, akinek a múltján ekkora folt van?           

Persze, Barack Obama sem a legjobb választás, ám, mint mindig és mint minden országban, jelen esetben is úgy vélem, a Szókratészi elvet kell(ett) mérlegelni és ez alapján a kisebb rosszat választani. Természetesen, mindenki eldöntheti magában, hogy melyikük a kisebb rossz, de szerintem nem Romney volt ebben a párosításban ez a személy.

Obamának sokan felrótták még a munkanélküliség nagy arányát. Nekik azt üzenném, hogy kezdjenek el gondolatban visszamenni az időben, konkrétan addig, amikor kitört a gazdasági világválság. Legjobb emlékeim szerint ez 2008-ban történt, Barack Obamát pedig 2009. január 20-án iktatták be hivatalába. Az elbocsátások ezalatt már megkezdődtek, de ebben sincs semmi meglepő, hiszen ez a világválságok vonzata, melyek ilyen nyomokat hagynak maguk után. Ez minden országban így volt, mindenhol megemelkedett a munkanélküliség, nem csak Amerikában. Az Up in the air című film (itthon az Egek ura címet kapta) remekül mutatja be ezt a jelenséget, az elbocsátások utáni helyzeteket, lelkiállapotokat, valós szereplők közreműködésével. A filmet 2008-ban forgatták, tehát ez is azt igazolja, hogy a folyamat már akkor kezdetét vette. Ebbe akkor még, ha akart volna, se tudott volna beleszólni Barack Obama, így ez az érv is csak egy azok közül, amelyeket nem látok felróhatónak a részére, ha az elnöki tevékenységét kívánom vizsgálni.

Mindezt összevetve, szerintem a jelenlegi elnök volt a jobb választás a két jelölt közül és úgy tűnik, az amerikaiak többsége is így gondolja, különben aligha tudott volna a Demokrata Párt ismét választási győzelmet aratni.

Amiért jónak láttam mindezt felsorolni, az pedig azon alapszik, hogy néhányan úgy gondolták, nem lehet releváns a véleményem azért, mert nem ott élek. Tény, az átlagember nem láthat bele olyan szinten az ottani események alakulásába, mint aki ott tölti a mindennapjait, de ennyi erővel soha, semmiről nem fogalmazhatnánk meg saját álláspontunkat, aminek nem vagyunk a közvetlen közelében. Én személy szerint mindig fontosnak tartottam, hogy csak arról legyen véleményem, amit ismerek és, amit megismertem. Körülbelül 18 éve foglalkozom külpolitikával (is), naponta végigkövetve a hírműsorokat, a megfelelő sajtóterméketet, gazdasági lapokat, elemzéseket is átböngészve, angol nyelven éppúgy, mint az anyanyelvemen. Mitől irrelevánsabb hát az én véleményem egy olyan amerikainál, aki, noha ott él, fogalma sincs a belpolitikájáról, hiszen soha egyetlen hír- vagy politikai műsort meg nem nézett és még egy Ausztrália méretű országot sem tudna elhelyezni a térképen?

Nem hiszem, hogy a tájékozottság elhelyezkedés kérdése, pláne a mai világban, amikor az internetnek köszönhetően szinte azonnal értesülhetünk mindenről, amit tudni szeretnénk.
Ettől függetlenül, lehet, hogy valamit nem látok jól, de, amíg meg tudom indokolni, miért gondolom ezt vagy azt úgy, miért az az álláspontom, ami, addig joggal hihetem, hogy a véleményem relevánsnak, hiteles információkon alapulónak és alaposnak tekinthető. Mi több, tájékozottnak. A tájékozottság pedig, mint tudjuk, magabiztossá tesz.