Világszerte sokan követték figyelemmel a november 6-i
amerikai elnökválasztást, s még többen adtak hangot saját meggyőződésüknek, így
megérett bennem az elhatározás, hogy kivételesen én is ekképp tegyek, s
publikáljam azt, amit én gondolok az eseményről.
Itt kívánom megjegyezni, hogy nem célom a blogot politikai
célokra felhasználni, mint ahogyan nem is szeretném, ha ez a téma nagy arányban
jelenne meg rajta, ez most a ritka alkalmak egyike, amikor megosztom Veletek a
saját, szuverén vélekedésemet ebben a tárgykörben is.
Mitt Romney republikánus elnökjelölt és Barack Obama regnáló,
demokratapárti elnök minden idők legdrágább és talán legkiélezettebb kampányát
vívta egymással, amit már legalább egy éve elindítottak. Itt, Magyarországon
megszokhattuk, hogy a kampányok jobbára csak egy fél évvel az aktuális
választások előtt éleződnek ki, ám a tengerentúlon jóval előbb hozzálátnak az
aspiránsok önmaguk népszerűsítéséhez. Érthető is, hiszen ott egy óriási ország
sokkalta nagyobb lakosságát kell megszólítaniuk. Éppen ezért, érdekes
európaiként az ottani rendszert szemlélni, hiszen oly sokban eltér hazánk és
egyáltalán, az Európában bevett gyakorlattól, ami a választási szisztémát
illeti. Egyes dolgokban azonban mégis hasonló.
Például abban, hogy az ország vezetőit és kormányát itt is 4
évente választják. Én még tisztán emlékszem 4 évvel ezelőtti eseményekre és már
abban az évben is Obamára tettem volna a voksom, mégpedig azért, mert úgy
éreztem, 8 esztendő (rossz) republikánus kormányzása után változásra van szükség.
Barack akkori ellenfelét, John McCaint pedig egyénileg is alkalmatlannak
tartottam az elnöki posztra.
Ha én is szavazati joghoz jutottam volna most az Egyesült
Államokban, idén sem lett volna másként: ezúttal is inkább Obama, mint Romney
programja és személye volt számomra elfogadhatóbb. Azért azt írom, hogy elfogadhatóbb
és nem legmegfelelőbb, mert ilyen a politikai életben voltaképpen nincs. Nincs
olyan politikus és politikai program, ami mindenki érdekeit egyaránt szolgálná
és, ami mindenkinek azonos módon tetszene. Aki azt hiszi, lesz valaha olyan
politikai erő, amely tökéletesen az ő gondolatait fogja közvetíteni és minden
lépésével jobb lesz az ő egyéni élete, az álomvilágba ringatja magát.
Téves az a feltételezés is, hogy amit Obama rosszul csinált,
azt Romney majd azonnal igyekezett volna megváltoztatni. Általános jellemző,
hogy az új elnök vagy miniszterelnök éppen azon intézkedések megreformálását
odázza el, amelyek sokak számára negatívként jelenítődtek meg. Hogy konkrét
példát is említsek, volt egyebek mellett egy ilyen jellegű felvetés is, hogy
Obama rossz elnök, mert megszigorította a bevándorlási feltételeket.
Biztos vagyok benne, hogy a bevándorlás feltételeinek
szigorításán a republikánus jelölt sem enyhített volna. Ami valahol érthető.
Momentán egyetlen politikai vezetőnek sem célja az emigráció ösztönzése, pláne
nem olyan államokban, ahol ez mindig is jelentős volt. Természetesen, vannak
olyan esetek, amikor még az ilyen államok is kivételt tesznek, például
hiányszakmák esetében. De, ha valaki teljesen átlagos képesítéssel akar
nekivágni a nagy kalandnak, az jobb, ha figyelembe veszi, hogy, ami nekünk
rossz, nem biztos, hogy rossz az ottaniaknak. Mindig is úgy véltem, hogy egy ország
vezetőjének elsősorban saját népének érdekeit kell szolgálnia. Még akkor is, ha
ez nekem nem tetszik, mert, ha az adott nemzet lakóinak az az érdekük, amit a
vezetőjük képvisel, akkor hiába rossz az a külföldieknek: el kell fogadni, bele
kell törődni vagy épp alkalmazkodni kell hozzá. Miért is haragudnék egy elnökre
vagy kormányfőre ezért? Ez olyan lenne, mintha a saját kormányomra azért orrolnék
meg, hogy miért az én érdekeimet nézi és miért nem azt, hogy mi jó a
külföldnek. Egy ország azért választja első embereit, hogy a saját nemzetüknek,
a benne élőknek jobb legyen, nem pedig az oda pályázóknak.
A konkrét példához még annyit, hogy nekem több ismerősöm is
dolgozott évekig az utóbbi 4 évben az USA-ban, tehát az Obama-kormány ideje
alatt. Mindezt segítség és kint élő rokonok vagy barátok megléte nélkül, mégis
sikerült nekik. Csak saját magukon múlt az is, hogy hazajöttek, de ez azt
jelenti, hogy azért csak megtalálták a módját, hogy kijuthassanak és
megvethessék a lábukat a kontinensen. Vagyis, nem hiszem, hogy aki nagyon
akar, az ne találná meg a lehetőséget, ahogyan én már most tudom, miként tudnék
letelepedni az Államokban, ha akarnék. Pontosabban, ha ott akarnék és nem
Németországban.
Bár az én hőn szeretett Germániámban jelenleg az a párt
kormányoz – igaz, koalícióban -, amelyikkel az ottaniak közül legjobban tudok
azonosulni, mégis lehetnék róluk negatív véleménnyel, mert az ottani „pártom”
nem igyekszik konkrétan az én kedvemre tenni. 10 éve tudom, hogy külföldön
szeretnék majd élni és az utóbbi 6 évben ennek egyértelmű célpontja Németország
volt. Ha olyan volnék, amilyen nem vagyok, naponta szidhatnám német „kormányom”
vezetőit, hogy miért szigorítottak az állampolgárság megszerzésének
lehetőségén, holott az ottaniaknak is elegük van már a sok idegen ajkú
polgárból, akik többsége integrálódni sem hajlandó és semmi olyan különleges
tehetséggel vagy képesítéssel nem bír, amivel ne rendelkezne bármelyik
született német is. Ha ezt figyelembe veszem, azt mondom, igazuk van, annak
ellenére, hogy saját szempontból ez nem túl kedvező, hiszen nem fogom
automatikusan megkapni az állampolgárságot még aznap sem, amikor hozzámegyek
egy némethez. Sőt! Gyerekeink is csak akkor fognak születéstől német útlevéllel
rendelkezni, ha ott hozom a világra őket. Őszintén szólva, ebben sem találok
kivetnivalót. (Miért gondoskodna Németország olyanokról, akik esetleg aztán
soha egy percet nem élnek és dolgoznak az országban?) Persze, mindennek
felismerése feltételez némi objektivitást és tájékozottságot, mindazonáltal,
emiatt teljesen életszerűtlen egy politikusra vagy pártra neheztelni és
dilettánsnak bélyegezni, inkább az adott ország népére kellene, amiért olyan
„szemetek”, hogy arra szavaztak, aki szerintük megfelelően képviseli a
kívánalmaikat...
Az amerikai elnökválasztás párviadalára visszatérve, Mitt
Romney szerintem ott is hibát követett el, hogy nem nagyon igyekezte magát
megismertetni az Egyesült Államokon kívül. Így külföldön elsősorban azok
értesülhettek életpályájáról és terveiről, akik egyébként is élénken
érdeklődnek a külpolitika iránt (köztük jómagam). Ellenben Barack Obamáról és
programjáról már 2008-ban is sok információ jutott el például Európába és ez
2012-ben is folytatódott. Kampányuk elején még mindketten arról beszéltek, hogy
azonnal ki kell vonni a katonai csapatokat Afganisztánból, ugyanakkor a kampány
végére Romney már 2014-ig kitolta volna ezt az intézkedést és van egy olyan
érzésem, hogy győzelme esetén következő lépésként Iránt vette volna célba.
(Republikánus elnököktől egyébként sem áll távol a mocskos és értelmetlen
háborúk kirobbantása, elég csak George W. Bush 8 évig tartó regnálására
gondolni.) Ami még különösen megragadta a figyelmemet, az az volt, hogy 10 évig
nem fizetett adót. Ezt meggondolva, joggal teheti fel a kérdést minden adófizető,
hogy miként képviselhetné egy ember ezek után tisztán, erkölcsösen és méltón
őket, akinek a múltján ekkora folt van?
Persze, Barack Obama sem a legjobb választás, ám, mint
mindig és mint minden országban, jelen esetben is úgy vélem, a Szókratészi
elvet kell(ett) mérlegelni és ez alapján a kisebb rosszat választani.
Természetesen, mindenki eldöntheti magában, hogy melyikük a kisebb rossz, de
szerintem nem Romney volt ebben a párosításban ez a személy.
Obamának sokan felrótták még a munkanélküliség nagy arányát.
Nekik azt üzenném, hogy kezdjenek el gondolatban visszamenni az időben,
konkrétan addig, amikor kitört a gazdasági világválság. Legjobb emlékeim
szerint ez 2008-ban történt, Barack Obamát pedig 2009. január 20-án iktatták be
hivatalába. Az elbocsátások ezalatt már megkezdődtek, de ebben sincs semmi
meglepő, hiszen ez a világválságok vonzata, melyek ilyen nyomokat hagynak maguk
után. Ez minden országban így volt, mindenhol megemelkedett a munkanélküliség,
nem csak Amerikában. Az Up in the air című film (itthon az Egek ura címet
kapta) remekül mutatja be ezt a jelenséget, az elbocsátások utáni helyzeteket,
lelkiállapotokat, valós szereplők közreműködésével. A filmet 2008-ban
forgatták, tehát ez is azt igazolja, hogy a folyamat már akkor kezdetét vette.
Ebbe akkor még, ha akart volna, se tudott volna beleszólni Barack Obama, így ez
az érv is csak egy azok közül, amelyeket nem látok felróhatónak a részére, ha
az elnöki tevékenységét kívánom vizsgálni.
Mindezt összevetve, szerintem a jelenlegi elnök volt a jobb választás
a két jelölt közül és úgy tűnik, az amerikaiak többsége is így gondolja,
különben aligha tudott volna a Demokrata Párt ismét választási győzelmet
aratni.
Amiért jónak láttam mindezt felsorolni, az pedig azon alapszik,
hogy néhányan úgy gondolták, nem lehet releváns a véleményem azért, mert nem
ott élek. Tény, az átlagember nem láthat bele olyan szinten az ottani események
alakulásába, mint aki ott tölti a mindennapjait, de ennyi erővel soha, semmiről
nem fogalmazhatnánk meg saját álláspontunkat, aminek nem vagyunk a közvetlen
közelében. Én személy szerint mindig fontosnak tartottam, hogy csak arról
legyen véleményem, amit ismerek és, amit megismertem. Körülbelül 18 éve
foglalkozom külpolitikával (is), naponta végigkövetve a hírműsorokat, a
megfelelő sajtóterméketet, gazdasági lapokat, elemzéseket is átböngészve, angol
nyelven éppúgy, mint az anyanyelvemen. Mitől irrelevánsabb hát az én véleményem
egy olyan amerikainál, aki, noha ott él, fogalma sincs a belpolitikájáról,
hiszen soha egyetlen hír- vagy politikai műsort meg nem nézett és még egy
Ausztrália méretű országot sem tudna elhelyezni a térképen?
Nem hiszem, hogy a tájékozottság elhelyezkedés kérdése,
pláne a mai világban, amikor az internetnek köszönhetően szinte azonnal
értesülhetünk mindenről, amit tudni szeretnénk.
Ettől függetlenül, lehet, hogy
valamit nem látok jól, de, amíg meg tudom indokolni, miért gondolom ezt vagy
azt úgy, miért az az álláspontom, ami, addig joggal hihetem, hogy a véleményem relevánsnak, hiteles információkon
alapulónak és alaposnak tekinthető. Mi több, tájékozottnak. A tájékozottság
pedig, mint tudjuk, magabiztossá tesz.