Lassan két hete már, hogy láttam a Szerelem második látásra
(Last chance Harvey) című filmet, ami igencsak elgondolkodtatott. Teljesen
véletlenül néztem bele, nem is volt se kedvem, se időm akkor filmet nézni, de aztán,
mivel jó kritikákra emlékeztem róla, ill., mivel moziban is vetítették,
mégiscsak belekukkantottam. Jól tettem. A cselekmény ugyan elég nehezen akart
kibontakozni és a látottak feljavításához kevésnek bizonyult önmagában Dustin
Hoffman és Emma Thompson szokásos, remek alakítása, mégis, a film
mondanivalója, sugallata, na és persze, az átlagon felüli, fülbemászó
soundtrack, amely az egészet végigkísérte, magával ragadó volt.
Bár nem vagyok egy a munkájából, eddigi életéből
kiábrándult, középkorú szerelmes, mégis magaménak éreztem, amit a film
kifejezni kívánt. Mégpedig, hogy néha meg kell ragadnunk a kínálkozó
lehetőséget, mert elképzelhető, hogy olyan már nem lesz több az életünkben.
Hogy ez mennyire így van, magam is tanúsíthatom. Ma van másfél éve, hogy együtt
vagyok életem szerelmével és ez leginkább a sors különös pártfogásának
köszönhető irányomban, valamint annak, hogy éltem a lehetőséggel. Ezáltal lehettem
jókor jó helyen.
*
A szerelem és egy sebészeti operáció különös párosítás,
hozzám mégis egyszerre köszöntöttek be. Nem mondhatnám, hogy ez a
legalkalmasabb helyzet leendő férjünkkel megismerkedni – velem mégis így
történt. Miért lép kapcsolatba két ember? Közös jövőjükért, természetesen.
Bennem viszont a megannyi egészségügyi probléma okán újból felmerült, hogy
milyen jövőm lehet így egyáltalán.
Már nem voltam frissen műtött szívbeteg, de, mint egy sikertelen
szívműtét túlélője, s összesen 4 szívbetegség birtokosa, ez utóbbi mindig ott
lebegett a szemem előtt. Így tehát nem voltam különösebben boldog, amikor 2011.
áprilisában leülésre erős fájdalmat kezdtem érezni egy igen kényes ponton. A
kitüremkedő valamit a farcsontnál akkor még csak egy különösen gyulladt
pattanásnak hittem, ami 3 hétre rá olyan kemény lett és úgy megduzzadt, hogy
már se ülni, se állni, se gondolkodni nem tudtam tőle. Ekkor jutottam el a
sebészetig, ahol kiderült, hogy az én addigra már akuttá vált, enyhének gondolt
problémám valójában egy abscedalt sacralis dermoid cysta, amit még aznap meg is
kell operálni.
A döbbenettől szóhoz sem jutottam, hiszen én egy
rutinműveletben gondolkodtam, s a következő napon hivatalos voltam egy
rendezvényre a Német Nagykövetségre. Tehát feltettem a kérdést sebész
szakorvosomnak, hogy szerinte el fogok-e tudni jutni másnap oda. Ő kissé
meglepetten tekintett rám, hiszen saját bevallása szerint 3 napig nem bírta
volna ki azzal a cisztával, amivel én a 3 teljes hetet végigszenvedtem, s most egyszerre
az a legfontosabb, hogy eljussak a másnapi programomra? Szerencsémre aztán úgy
tájékoztatott, ha ezt aznap kezelésbe tudják venni az ügyeletes kórházban,
estére hazamehetek és másnap akár meg is jelenhetek a szóban forgó helyen.
Ezután haza kellett jönnöm. Miután összeszedtem néhány
holmit tartalékba, ha netán mégis benntartanának estére, irányt vettem az
Uzsoki Kórház felé. Soha nem jártam még ott azelőtt, így a villamosról való
lekászálódást követően még vagy egy órát bolyongtam előre, hátra, mire a
sokadik kérdezősködés, s a kórházi épület rossz részébe történt betévedést
követő eligazítás után a negyedik égtájon, eldugva, megtaláltam a
célintézményt. Mivel a fájdalomtól minden egyes lépés pokoli kínt jelentett,
mire idáig eljutottam, csurgott rólam a víz. A kórházba való belépésemet
követően pedig azt sem tudtam, merre induljak. Kínomban megszólítottam egy
hölgyet, akiről kiderült, hogy a kórház pszichológusa, hogy mi a probléma, honnan
küldtek, s engem kellene megoperálni. Ő ellátott néhány információval, de ez is
csak arra volt elegendő, hogy a portát megtaláljam.
A portán egy értelmi fogyatékosnak tűnő fiatalember ült és vette fel a
betegeket, akinek az instrukcióiból sajnos nem sikerült megértenem, pontosan
hova kellene mennem, de, azt remélvén, hogy csak nem lehet olyan bonyolult ügy
megtalálni az ügyeletet, a harmadik visszakérdezés után elindultam. (Máig
értetlenül állok azelőtt, ilyen helyre, ilyen posztra miként ültethetnek valaki
olyat, aki nem tudja értelmes szavakba foglalni a mondanivalóját, hiszen neki
éppen kiszolgáltatott embereknek kellene pontos, világos útbaigazítást adnia.)
Ahová a fiatalember navigációja alapján jutottam, éppenséggel minden volt, csak
nem a sürgősségi ellátás, így mehettem tovább. Az épület szabályos
labirintusnak hatott, szűk folyosókkal, információ, jelzőtáblák, eligazítás
nélkül. Magamban hálát adtam a sorsnak, hogy koradélután indultam el otthonról,
mivel itt már tartottam tőle, olyan soká találom meg az ügyeleti szobát, hogy
előfordulhat: az operációra nem kerülhet már aznap sor. Soha nem fogom
elfelejteni, mikor ott álltam egy információs helyiség zárt ajtajai előtt,
aminek kiírása szerint még nyitva kellett volna lennie abban az időpontban, de
láthatólag egy teremtett lélek sem volt benne, ahogyan az egész emeleten sem. Olyan
elhagyatva, kiszolgáltatva éreztem magam, hogy kis híján sírva fakadtam. De
annyira meg akartam szabadulni a fájdalomtól, hogy bármit megadtam volna érte,
így természetesen nem adhattam fel. Folytattam tehát utamat, mígnem valahogyan,
az ismételt sokadik kérdezősködés után az ösztöneim elnavigáltak a kórház
másik, legvégső pontjába, ahol megtaláltam az ügyeletet. Akkor már az örömtől
tudtam volna könnyezni, hogy elértem a célt. Ám a beavatkozástól még messze
voltam.
Előttem ketten voltak, egyiket épp operálta az ügyeletes
orvos, tehát még egy beteg várt előttem. Szinte fellélegeztem, hogy akkor már
nincs sok hátra, s én következem. Azonban ez téves prognózisnak bizonyult. Az
aktuálisan kezelt beteg után a fiatal szakorvos kijött, bezárta az ajtót és
megkért minket, hogy üljünk ki a folyosóra, abba az irányba, ahol bejöttem,
mert az onnan nyíló egyik szobában fog folytatódni az ügyelet.
Mit volt mit tenni, átcihelődtünk. Letelepedtem a székben.
Velem átellenben egy jól öltözött, idős(ebb) férfi ült, aki rámmosolygott.
Időnként elővette a telefonját, hallottam, amint lemondja egy aznapra tervezett
programját, mondván, már két órája ott ül és még mindig nem került sorra. Én
ekkor még mindig bíztam benne, hogy megúszhatom rövidebb várakozási idővel, de
csalódnom kellett számításaimban. Az ügyeletes doktort elhívták különböző
helyekre, közben mentővel, hordágyon is érkeztek az újabb betegek a
Vészhelyzetből ismert csapóajtón keresztül bejutva az épületbe, akikkel szintén
ennek az egy orvosnak és asszisztens-csapatának kellett foglalkozni. Így aztán
vagy 2-3 órába is beletelt, mire felfekhettem a kezelőágyra.
A kerületi sebész által délelőtt kellőnek vélt altatástól
nagyon tartottam, mert gyerekkorom óta nem volt rá szükség és a szívbetegségem
miatt kétségesnek tartottam, hogy nem az életemet kockáztatnák-e ennek
bevetésével; szerencsére a fiatal sebész nem látta elengedhetetlenül
szükségesnek az alkalmazását, így néhány lidokaininjekció után kezdetét vehette
a műtét. Mielőtt megtörtént volna a diónyi nagyságú terület eltávolítása,
meghallgathattam röviden, mi fog történni. Egy ideig figyeltem, amíg az orvos
tényszerűen ecsetelte, hogy ezt most kivesszük, azt leszedjük, amazt kivágjuk,
megint amazt kimetsszük, mire rákérdeztem: „Doktor úr, azért hagy valamit nekem
is?” :)
- Hiába, már a szívműtétemnél is csak a humor eszköze által tudtam megőrizni a
nyugalmamat.
Mondanom sem kell, az érzéstelenítő seperc alatt elvesztette
a hatását, iszonyúan fájt a beavatkozás, de ott volt előttem, hogy annál csak
jobb lehet, mint ami addig már 3 hete keserítette meg a mindennapjaimat. A
nagyjából 20 percet igénylő művelet végén óriási tamponos kötést kaptam, majd
vissza kellett ülnöm a folyosóra. Várt még rám egy vágós-átkötözős felvonás.
Várakozási időm alatt megérkezett anyukám, akivel előzőleg
telefonon egyeztettem a jövetelét, s, akinek most nagyon megörültem. Amikor be
kellett mennem a kezelőbe újból, már ő is ott volt velem. Ha jól emlékszem, ez
a művelet még megismétlődött egyszer, majd azzal a meghagyással, hogy másnap
reggel meg kell jelennem a körzetileg illetékes sebészeten átkötözésre,
elhagyhattuk a helyszínt. Anyukám főnöke, egyben kedves, jó barátunk
szorgalmazta, hogy szolgálati kocsi vihessen haza, végül mégis úgy döntöttem,
fájdalom ide vagy oda, a saját lábamon megyek el innen.
Az öreg, lestrapált
busz zötykölődése ugyan nem volt kellemes, de, midőn beértünk az Árkád nevű plázába,
már egészen jól éreztem magam. Még egy kicsit szétnézni is volt kedvem az Yves
Rocherben, ahol anyám egy nagyon finom illatú, zöld színű bioszappant is
vásárolt. Később ez lett ennek az időszaknak az illata, ahányszor csak
visszagondoltam rá. Aztán ettünk, ami nálam jobbára egész nap kimaradt, majd
épp az esti Bajnokok Ligája-elődöntőre haza is érkeztem.
Másnap meglehetősen fáradtan köszöntött rám a reggel. Aludni
a kötés és a fájdalom miatt nem tudtam eleget, ráadásul számomra nagyon korai
időpontban el kellett indulnom a kötözésre. Ott aztán hamar felébredtem, mikor
a sebbe applikált tampont minden érzéstelenítés vagy bejelentés nélkül kapta ki
az előző nap is látott sebészorvosom. Ellenben végre könnyebb kötést kaphattam,
s az is kiderült, hogy nem kell már oda visszamennem, otthon is folytatódhat
napi szinten a seb jódos kötözése.
Míg az egészségügyi intézmény épülete előtt a hazavivő
buszra vártam, szóba elegyedtem egy idős hölggyel. Rendkívül kedvesnek
találtam, amiként szerencsére ő is engem. Az első szavaiból azt hittem,
valamiféle hittérítő, de aztán, ahogy elkezdtünk beszélgetni, kiderült, hogy
nem az, csupán hívő. Egész hazafelé úton beszélgettünk és én valóban valamiféle
áldást éreztem magamon a jelenlétében. Nem tudtam pontosan megfogalmazni, mi is
volt ez. Úgy gondolom, ez a hölgy valóban angyal volt. Egy angyal, aki leszállt az
égből, hogy engem megnyugtasson, hogy a sok átélt kín és fájdalom után, mind
fizikai, mind lelki értelemben, már nem sokáig várat a Jóisten a megváltással.
És így is történt.
Hazatérve lefeküdtem és tudtam is még aludni olyan 2 órát,
mielőtt elkezdtem volna készülni az esti eseményre. Megcsináltam a hajam,
elkészítettem a sminkem, felvettem a legjobb kosztümöm és elindultam. Sietnem
kellett, mert már késésben voltam, ugyanis két kísérővel igyekeztem a
rendezvényre, akikkel a program előtt egy órával kellett volna találkoznom, de
majdnem egy fél órát késtem. Míg utaztam, azon gondolkodtam, amin egész nap a
készülődés folyamán is, hogy kell-e nekem ezzel a fájó sebbel, az előzőnapi
tortúra után egy ilyen fogadáson részt vennem, de mindannyiszor azt sugallta
bennem egy belső hang, hogy igen. Oda kell mennem és demonstrálnom kell, hogy
alig 24 órával az operáció után is nézhet ki valaki úgy, hogy meg nem mondanák
róla, hogy mivel küzd, hol volt még egy nappal azelőtt. És ennek ez volt a
legegyszerűbb, egyben legkézenfekvőbb módja.
*
Az eseményre végül pontosan érkeztünk. Kívül, a bejáratnál
le kellett tennünk mindent, csak egy szál magunkban léphettünk be a terembe,
ahol én már oly sokszor jártam. Körasztalos elrendezés volt, állófogadáshoz
híven székek nélkül. A németajkú személyzet egy férfi tagja rendkívül
kedélyesen és készségesen kalauzolt bennünket, élen járt még az üdvözlő
italaink beszerzésében is.
Jókor érkeztünk, mert még volt lehetőségünk egy, a pódiumhoz
közelebb eső asztalt elfoglalni. Nagyon örültem, hogy állófogadásba
csöppentünk, mert egész nap azon aggódtam, hogy fogok tudni ülni a széken
anélkül, hogy ezzel különösebb feltűnést keltenék – merthogy a seb miatt csak
az egyik felén tudtam megülni a hátsó felemnek…
Aztán valamivel a megadott idő után 20 perccel megérkezett elénk
a bajor államtitkár, megtartotta szintén kb. negyed órás-20 perces beszédét,
majd nekiláthattunk az ennivalók elfogyasztásának. Ennek kifejezetten örültem
akkor, gondolván az előzőnapi jelentősebb vérveszteség pótlására.
Már megettük az első adagot, amikor kísérőim elindultak a
mellékhelyiségbe, én pedig ottmaradtam egyedül az asztalnál. Nem sokkal ezután
léptek oda ketten, két elegáns, öltönyös, negyven körüli férfi. „Szabad?”-
kérdezte későbbi párom. (Mint utóbb megtudtam, azért jöttek pont oda, mert csak
ott volt hely.) Bizonytalanul mondtam igent, mert nem tudtam, kíséretem tagjai
még visszatérnek-e asztalunkhoz, így, miután az újonnan érkezők elfoglalták
helyüket és elmélyedtek a német nyelvű csevelyben, szemeimmel végig a távolt
fürkésztem, viszontlátom-e a hozzám tartozókat, s villám hegyével az utolsó
salátadarabokat szedegettem fel a tányérról zavartságomban. Azon
morfondíroztam, hogy utánuk menjek-e, vagy inkább maradjak a helyemen. Végül valamely
különleges, belső késztetés maradásra bírt.
A kis asztalon, amin emlékeim szerint még virágdíszítés is
volt, nehezen fértünk el, így nem tudom már, hogyan, de végül felmerült, hogy
összerakhatnánk kievett tányérokat és úgy talán több helyünk lesz. Így is
történt, s (későbbi) párom akkor kérdezte meg, hogy milyen minőségben vagyok
jelen. Én azt az intézményt jelöltem meg, amelynek égisze alá a velem érkezettek
is tartoztak, majd megemlítettem még az egyik legnagyobb német csapat hazai
weboldalát is, amelynek szerkesztői állományába az év januárjában kerültem. A
honlap nevére felcsillant a szeme és elmondta, hogy ő meg Kölnben született,
így az 1. FC Kölnnek szurkol. Majd lefordította a mellette álló másik német
úriembernek addigi mondandónk lényegét, melyet ekképp indított: „Sie ist ein
große Fußballfan…” Én itt láttam jónak hozzátenni, hogy 2 csapat van ám a
szívemben, nem csak egy, mint a legtöbb embernek. Mikor felfedtem, hogy melyik
is a másik, ő is kijelentette, hogy neki is az a második kedvence, mert azt az
erőfocit szereti, amit az említett csapat képvisel. Úgy megörültem ennek a
ténynek, hogy azonnal kezet nyújtottam neki. Finom, puha tenyerét az enyémbe
csúsztatta. Reakcióm érthető volt: Magyarországon oly ritka olyan embert
találni, aki e másik, kisebb csapat híve – még, ha német is az illető. Innentől
aztán egész hátralevő este egymással beszéltünk így hárman. Fő témánk ugyan
elsősorban Németország labdarúgása volt, azon belül is a három szóban forgó
csapat, melyekben érintettnek bizonyultunk, de más felvetések is előkerültek.
Nagy szerencsém volt, hogy társaságom két tagja a terem egy másik pontján a
bajor államtitkárral folytatott ekkor már eszmecserét és nem nagyon igyekeztek
velem foglalkozni.
Párom már kb. az első fél órában elkérte a névjegyemet, viszont
én nem rendelkeztem ilyennel, így ennek hiányában ő nyújtotta át az övét. Majd
gyorsan visszakérte, mondván: „Ezen nincs rajta a telefonszámom.” Pótolta a
hiányosságot, ráírta egy tollal. Ezt a névjegykártyát máig különleges helyen
őrzöm.
Szintén ő említette meg ugyancsak kb. ekkortájt, hogy hétfőn
ráérnék-e, mert, ha igen, akkor találkozhatnánk. A szemébe néztem és azt
mondtam: „Mindenképpen!” – Meggyőződésem, hogy ennél határozottabban még soha
nem állítottam semmit. :)
Sok dolgot érintettünk társalgásunk során, sosem felejtem
el, ahogy a Bajnokok Ligájáról folyt a szó, s emlékeztettem őket az aznapi
mérkőzésre. Párom rákérdezett, hogy mennyi idő van még a kezdésig. Az órám
20:40-et mutatott, így ekképp adtam választ: „
5 Minuten noch.” Aztán beszéltem
az előzőévi müncheni utamról a Real Madrid elleni mérkőzésre, felvázoltam,
nagyjából hány Bayern-szurkoló van az országban, milyen arányú a holnapunk
látogatottsága, s így tovább. Párom mellett álló, egyébként bajor
beszélgetőpartnerünk sokszor igencsak elcsodálkozott a hallottakon. Később többször
akaratlanul is segítségünkre szolgált az est folyamán, midőn elhagyta
asztalunkat, hogy hozzon egy-egy pohár vörösbort vagy épp a mellékhelyiségbe
tartott és ezalatt volt időnk csak egymással kommunikálni életem (későbbi)
értelmével.
Ahogy gondolatokat cseréltünk, néztem és hallgattam őt, a gyönyörű
kék szemeit, az intelligens gondolatközléseit, azt a vonzó arcélt, melyhez
foghatóval még nem találkoztam, s egyre jobban éreztem, hogy ilyen tökéletes
embert még nem láttam soha, és Úristen, mi lesz velem, ha kilépünk innen, s soha
többé nem fogom látni. Aztán a másik német férfi egy idő után elköszönt és
ketten maradtunk az asztalnál. Amint beszéltünk, balkeze az én jobbkézfőmhöz
ért, mely az asztalon pihent. Máig nem tudom, ez szándékos volt-e vagy csupán
véletlen. Mindenesetre, erre akaratlanul és egyben észrevétlenül előrébb
csúsztattam a jobbomat, hogy akkor érjen hozzá még egyszer… Éreztem, hogy
valami megmozdult a szívemben, de annyira váratlanul köszöntött rám, hogy nem
is tudtam ennek akkor még nevet adni. Ez talán nem is meglepő, ha meggondoljuk,
hogy évekkel korábban jártam oda rendezvényekre és mindig azt reméltem,
jövendőbelimet, aki remélhetőleg német lesz, majd ott fogom megismerni. Ám,
miután ez eleddig elmaradt, magyar választottjaimmal a normális párkapcsolat
kiépítése pedig rendre kudarcba fulladt, erről az álmomról is teljesen
lemondtam. El nem tudtam volna elképzelni, hogy ezek után, annyi év után még
sikerülhet.
Valószínűleg Mein Mann sem hitte volna, hogy itt és ekkor vehet
jelentősebb fordulatot az élete, mert még ott és akkor el is mondta nekem, hogy
gondolkodott is rajta, eljöjjön-e. Sok munkája akadt aznap is, s meggyőződése
volt, hogy ott is csak egy csomó unalmas emberrel fog találkozni. Na, de szerencsére
ott voltam neki én… :)
Aztán eljött a búcsú ideje, kezet fogtunk, egymás szemébe
néztünk. Kavargó érzelmekkel hagytam el a Követséget. Hazafelé úton végig az
eget bámultam és kacagtam. Nem tudtam hova tenni a rám törő érzéseket és abban
sem voltam biztos, hogy jól érzékeltem-e, hogy én is tetszem a másik félnek.
Efelől bizonyságot kellett nyernem, de már nem azon a napon.
Másnap koraeste vettem rá magam, hogy írjak neki e-mailt.
Egész nap a kezemhez közel tartottam a névjegyét, azzal babráltam. Egy
félhivatalos levelet írtam, mivel nem akartam túlzottan rámenősnek tűnni. Az
ezt követő napon érkezett meg a válasz, amiből biztossá vált: nem képzelődtem.
Ő is érdeklődést mutat irántam, méghozzá nem is kicsit. Az ezt követő válaszom
így már személyesebb hangvételű volt, melyre az utána következő napon érkezett,
reflektáló e-mail tartalma alapján majdhogynem biztosnak éreztem, hogy egy új
időszámításom kezdődik.
Aztán hétfőn még beszéltünk egy órát is majdnem telefonon,
mielőtt találkoztunk volna. Ahogy este 7-kor vártam rá az aluljáróban, sosem
felejtem el. Ahogyan megpillantottam lesietni a lépcsőn, elegánsan,
telefonálva, tudtam, hogy az, aki addig voltam, meghalt. De abban a pillanatban
született valaki más, egy új Ina, aki most is vagyok.
Ez 2011. május 9-én történt. Attól a naptól kezdve együtt
vagyunk. Ő megtestesíti mindazt a tulajdonságot, amiről már nem is álmodtam
volna, hogy egyáltalán külön-külön meglehet emberekben, nemhogy egészben.
Általa kiteljesedett az életem. Az egész létezésemet jelenti, vagy talán még
annál is többet. Soha nem voltam még ilyen boldog senkivel, mint azóta és vele,
de ennyire nem is szerettem még senkit. Nem is hiszem, hogy már valaha is
fogok, mert az ő személyében számomra a tökéletes férfi jött el.
*
Utólag sokszor elgondolkodtam, milyen nüansznyi dolgokon
múlik az élet. Pillanatokon, momentumokon, melyek képesek befolyásolni, akár
teljesen meg is változtatni azt.
Ha akkor, azon a napon nem megyek el arra a rendezvényre,
azt mondván, hogy a műtéti seb fáj, fáradt vagyok, stb., ma sehol sem lennék. Legalábbis,
ilyen boldog bizonyosan nem. Hiszem, hogy minden okkal történik. Ahogy Mein
Mann anyanyelvén mondják: „
Ich glaube, dass alles seinen Sinn hat.” Ezért is
vagyok híve annak, hogy nem szabad feladnunk. Soha, semmit és semmikor.
Számtalanszor álltam az életemben egy-egy kilátástalannak tűnő szituáció,
élethelyzet kellős közepén, amikor azt mondtam: nem bírom tovább, jobb lenne
már, ha vége lenne. De mindig ott bujkált a gondolataim mögött, hogyha akkor és
ott megtorpanok, soha nem lesz lehetőségem, hogy megtapasztaljam a jót. Hogy
még milyen is lehetett volna az élet.
Az első és egyben eddigi legnagyobb
szerelmi bánatomat pl. 7 évvel ezelőtt éltem meg. Nagyjából 2 évbe tellett,
mire túljutottam rajta. És milyen jól tettem, hogy hosszútávon akkor sem hagytam,
hogy a körülmények felülkerekedjenek rajtam és áldozat legyek.
Ami a jelent illeti, esküvőnket 2014. júniusára tervezzük.
Arra a napra, amikor egyszer régen azt hittem, mindent elvesztettem, mert még
nem tudtam, mit is nyerhetek.
Ha csak egyet tanácsolhatok bárkinek, aki e sorokat olvassa
és döntés előtt áll: hagyni kell, hogy a dolgok megtörténjenek velünk. Bizony,
így van ez. Az élet nem egyszerű matematika. Én, bár próbálom előre megtervezni
centire az életemet, be kell látnom, van, amit nem kalkulálhatok a naptár
szerint előre.
A lehetőségeket pedig meg kell ragadni. Mindegy, hogy miről
van szó, hogy épp biztos, de unalmas állásod közepén jön egy külföldi,
kihívásokkal kecsegtető munka ígérete, vagy éppen, ha középkorú
férfiként/nőként tanácstalanul állsz és félsz, hogy a sok csalódás után vajon
működhet-e egy ígéretesnek tűnő új kapcsolat. Soha nem késő váltani. Soha nem
késő az újat megismerni. Ha pedig meghívnak valahová, pláne, ha érdeklődési
körödnek, igényeidnek megfelelő a hely és a program is, ne vonakodj megjelenni.
Talán kicsi az esély rá, de ki tudja, lehet, hogy pont ott találod meg azt a
személyt, aki így vagy úgy, de megváltoztathatja az életedet, akinek a mosolya
képes „beragyogni az egész várost” – ahogyan ez velem is megtörtént. Hogy
esetemben mennyire volt kicsi ez az esély? Talán hihető, ha meggondoljuk, a mi
eseményünkre kb. 50 embert hívtak meg csupán, amiből, ha levesszük a bajor
államtitkárt, a nagykövetasszonyt, az épületben dolgozókat, az én két kísérőmet
és engem is, marad 40-45 ember. Vajon mennyi a rációja, mennyi a realitása
annak, hogy közöttük pont ott lesz az igazi? Mégis ott volt. És ettől olyan
szép ez a rejtelmekkel és meglepő fordulatokkal teli élet.
Nekem, aki már szintén annyiszor csalódott, ez egy utolsó
lehetőség volt a boldog szerelemre. Ahogy az elején említett film, a Last
chance Harvey záró jelenetében is elhangzik, mikor a főhős felmond a
munkahelyén: „Te mondtad, hogy ez az utolsó esélyem.”
Mindenki életében van egy „last chance”. Ne hagyjuk hát,
hogy kihasználatlan maradjon.
