Ennek elsődleges oka, hogy ezen a napon került megrendezésre a Magyarország-Németország válogatott labdarúgó mérkőzés Budapesten, melyen én is jelen voltam. De nem a meccs, a játék képe, hanem a barátaim tették ilyen emlékezetessé.
„A futball nem élet-halál kérdése – sokkal több annál.” – fogalmazta meg egykor Bill Shankly, az FC Liverpool legendás edzője. Hogy ez mennyire így van, annak magam vagyok a legékesebb példája. Az életem aligha lenne elképzelhető immáron közel 8 éve e nélkül a sportág nélkül. Mint az élet egyéb területein, ebben sem követem az egyszerűséget, mivel rögtön két kedvenc klubcsapatom is van. Méghozzá egy ugyanazon bajnokságból.
Mindig is a Bayernt szerettem, de akkor még nem voltam olyan "elvakult" szurkoló, mint most, legalábbis nem a németek frontján. Azonban eljött a 2006-os VB, s vele eljött az én új időszámításom. Egész végig megszállottan biztattam a német válogatottat és kedvenc játékosom már akkor is Miro Klose volt. Mikor megtudtam, hogy ő a Werder Bremen csatára, természetesen elkezdtem érdeklődni a klub iránt. Ez odáig vezetett, hogy azalatt, míg a 2006-2007-es szezon tartott, bevallom, mind a Werder játékosait, mind az apparátusát, mind azt a felfogást, ami őket jellemezte, nagyon megszerettem. Első számú kedvencemmé lépett akkor elő.
A szívem vérzett, mikor megtudtam, hogy Miro hátat fordít ennek a klubnak. Ugyanakkor hamar megnyugodtam, midőn arról értesültem, hogy Münchenbe igazol, régi nagy favoritomhoz, s legalább a Bundesliga keretein belül marad.
Ám azáltal, hogy ő –és hozzá hasonlóan több általam kedvelt focista– a Bayernhez került, nem változott egyéb, minthogy kötelességemnek is tartom eztán a Bayernnek (is) tartani a zászlót, csakhogy: azért, mert szeretem a Bayernt és Miro átigazolt, nem tudom kiirtani magamból a Werder-szívet sem, még akkor is, ha ezért osztozniuk kell abban. S kérdezem: hol van az megírva, hogy az ember lánya csak egyetlen csapatot biztathat szurkolásával? Én egyikőjüket sem tudom kivenni eme helyről és ne is kérje senki, hogy ezt tegyem! Egymás rovására természetesen sosem teszek kinyilatkoztatásokat, egy Bremen-Bayern meccs esetén –illetve fordítva, – pedig leginkább a jó focinak szurkolok, amolyan "Hajrá egyik, ne hagyd magad, másik"-elv lép nálam ilyenkor életbe.
Tehát: Bremen-drukker is, Bayern-drukker is vagyok egy személyben.
Nemzeti válogatottak terén pedig Németország az első számú kedvencem az ominózus esztendő (2006) óta.
Mivel a német válogatottat még soha nem láttam élőben, kézenfekvő megoldásnak tűnt, mikor napvilágot látott, hogy idén egy barátságos meccs erejéig tiszteletét teszi a Nationalelf hazánkban, hogyha lehetséges, jelen legyek a találkozón.
Egyik legkedvesebb német barátommal, Dirkkel már jóval a tárgynapot megelőzően fél évvel elkezdtük a szervezkedést. Így lassan kialakult a tervezet és várhattuk május utolsó szombatjának beköszöntét.
Ha van az égben egy olyan külön könyv, ahol számon tartják a legjobb embereket a világon, akkor biztos, hogy abban Dirk is megtalálható. Egy kezemen meg tudnám számolni, hány olyan embert ismerek, mint ő. Igazán nagyszerű ember. Jóságban, emberségben, kedvességben, segítőkészségben nagyon kevés van hozzá fogható.
Nem véletlen, hogy mikor vidéki barátomnak, Lacinak problémái akadtak a Budapestre való feljutással a meccs napján, Dirk volt az, aki a segítségére sietett és megoldotta a problémát. Ezúton is nagy köszönet neki érte.
Megállapodtunk, hogy délután 5 óra körül találkozzunk Budapesten, az Arena Pláza Nyugati-Kapujánál. Megmondom őszintén, nekem akkor még fogalmam sem volt, hogy melyik is ez a bizonyos Nyugati-Kapu, de reménykedtem benne, hogy korábban érkezem a helyszínre és majd ott lesz még időm kideríteni.
Ehhez képest negyed 5 körül indultam el otthonról és komolyan aggódtam, hogy esetleg én leszek a késő. Főleg, hogy az motoszkált a fejemben, vajon mit fog szólni majd Dirk, aki nyilvánvalóan a német precizitás és pontosság képviselője, ha nem érkezem meg időben. Azonban, mint a nap további hányadában is, szerencsém volt, időben odaértem a találkozási ponthoz. Dirk közben felhívott, hogy ők késni fognak, így már nem kellett oly mértékben szaporáznom a lépteimet, mint addig. Bementem hát az áruházba és megkérdeztem az információban, hogy melyik is az a Nyugati-Kapu.
Kiérve ehhez a bejárathoz, mivel nem láttam senkit, gondoltam, lemegyek a járdáig, s onnan fürkészem a terepet, hátha meglátom Dirkéket a távolban.
Eltelt 10 perc, 20, de nem történt semmi, így komolyan aggódni kezdtem, hogy csak nem mégis rossz helyen cövekeltem le? A Nap hevesen tüzelt, ennek nagyon örültem, hiszen nem szerettem volna megázni a nyitott tetejű stadionban.
Olyan fél óra várakozás után aztán újra megcsörrent a telefonom, ekkor már Laci hívott, s jelezte, hogy megérkeztek, illetve, hogy engem nem találnak. Próbáltam elmagyarázni, hol vagyok és elindultam felfelé, a Nyugati-Kapu bejáratáig. Aztán, ahogy olyan 10-15 méterre kerültem az előtértől, megláttam, hogy valaki integet felém: Dirk! Rögvest le is zártuk a telefonos diskurzust Lacival és odamentem hozzájuk. Ő is kijött Dirkkel az ajtóba, puszi-puszi, aztán indultunk befelé az áruházba, ahol az első padon ülve, valamint a környékén a többiek is jelen voltak, akik velünk együtt a meccsre tartottak.
Miután mindenki üdvözölt mindenkit, elindultunk az emeletre, hogy megigyunk egy-egy kávét. Miután mindenki talált magának ülőhelyet, beszélgetni kezdtünk. Magam csak egy cappuccinot kértem. Nem akartam sokat inni a meccs előtt, el akartam kerülni, hogy a mellékhelyiség keresgélésével töltsem az időt a stadionban, ráadásul Dirk is úgy tájékoztatott, hogy a stadionbeli WC-k állapota miatt jobb, ha mindenki még a Plázában elintézi a „folyóügyeit”.
Olyan negyed óra-20 perc után aztán elhagytuk a kávézót és elindultunk a stadion felé. Ki akartam fizetni a fogyasztásomat, de, mire ezt megemlítettem, Dirk már rendezte a számlát. Meg voltam illetődve.:)
Kiérve a Plázából, hamarosan megpillantottuk a Puskás Ferenc Stadiont a túloldalon. Gyalog bandukoltunk, míg el nem értünk egy kereszteződésig, ahol átmehettünk. Már ekkor is nagyon jó hangulat volt, nagyon sokat nevettünk.
A zebránál a zöld jelzésre várakozva összetalálkoztunk egy német párral, akik láthatólag nem tudták, merre haladjanak tovább. Dirk rögtön pártfogásába vette őket és onnantól a pár tagjai velünk haladtak tovább. Egészen addig, míg egy felüljáró alatt állig felfegyverkezett kommandósok sorfalába botlottunk.
Dirk próbált velük kommunikációt folytatni, kisebb-nagyobb sikerrel. A kommandós ipse láthatólag nem díjazta az ötletet, hogy mi mindannyian ott akarunk átkelni, ahol elvileg csak németeket engedtek be. Dirk erre leszögezte, hogy ő is német, s persze itt már meg is volt a lehetőség, hogy az illető belénk kössön. Elsősorban Dirk volt ennek elszenvedője, miután tőle követelte a kommandós az igazolványát. Miután Dirk engedelmeskedett, elengedtek bennünket, azzal a meghagyással, hogy csak németül szólaljunk meg.
Fel voltam paprikázva. Kérdeztem is fennhangon, hogy kinek képzeli magát ez az ember? Szerencsére ez a kis inzultus nem ejtett foltot a nap további részén.
Elértünk a beléptető kapuhoz. Dirkék még páran előre mentek, ezalatt rám bízta a jegyeket. Megtisztelő, hogy ennyire bízott bennem. Hál’ Isten, meg tudtam őrizni őket a kezemben, míg visszaérkeztek és elindulhattunk befelé.
Természetesen itt is átvizsgálták a nálunk lévő holmit. Leginkább Dirk egyik szintén német barátját, Mario-t sajnáltam, tőle ugyanis 3 dolgot is elkoboztak. Arra már nem volt időm, hogy ezen morfondírozzak, mert kisvártatva engem is alávetettek egy ellenőrzésnek.
A második szerencse-hullám itt ért utol, ugyanis a hölgy, aki átnézte a női holmikat, nem vette túl komolyan a feladatát és csak kívülről tapogatta át a táskámat, kérdezgetve, hogy üdítő vagy egyéb folyékony valami nincs-e nálam. Én határozottan állítottam, hogy nincs, nincs, nincs, így el is engedett nyomban. Nagy kő esett le a szívemről! Az már csak itthon, utólag tudatosodott bennem, hogy két olyan tárgyat is sikerült becsempésznem, amit nem szabadott volna. Az egyik az esernyő volt, ami szúró-vágó eszköznek minősült volna elvileg, én viszont nem akartam anélkül elindulni itthonról, mert ezt a bolond időjárást nem lehet kiszámítani, nem beszélve arról, hogy a meteorológiai előrejelzések május 29-ére felhőszakadásról, záporról, zivatarról adtak számot. A másik eszköz pedig a digitális fényképezőgép volt – legalábbis a meccsjegy hátulján ez is szerepelt a tiltott tárgyak között. (Ennek okát máig sem értem.)
Így hát nagy örömmel értem vissza a csoportunk tagjaihoz, akik türelmesen vártak rám. Mondtam is nekik, hogy na, most, hogy kiderült, hogy nem vagyok körözött bűnöző, újra a köreikben tudhatnak; megalapozván ezzel a további jó hangulatot.
A stadionban elfoglaltuk a helyünket (az F-szektor 5. sorában voltak a helyeink), s rövid idő elteltével a magyar válogatott után a német csapat is megérkezett a pályára bemelegíteni.
Érdekes módon a németek még ebben is szervezettebbnek tűntek. Közösen, egyszerre végezték a gyakorlatokat, míg ezzel szemben sajnos a hazai együttes tagjainak mozdulataiban semmi szervezettséget, tudatosságot, összeszedettséget nem találtam.
Én és Laci elsősorban a müncheni zászlókat kerestük és a német szektor felé tekintgettünk, ahol találtunk is ezekből nem is keveset, főleg a „Red Munich”-feliratú volt szívünknek különösen kedves.
Én pedig a két Schalkés zászlót is azonnal kiszúrtam, nem tudták úgy elrejteni, hogy az én szemeim fel ne fedezzék. Mondtam is Dirknek…
Miután realizáltuk, hogy az előttünk lévő kordonok és a kordon és a pálya közti nagy távolság miatt esélyünk sincs, hogy a pálya és a játékosok közelébe kerülhessünk, le is mondtunk autogramgyűjtő szándékainkról.
Háromnegyed 8 körül bevonultak az öltözőbe a csapatok, majd pár perccel 8 óra előtt visszatértek, s felcsendültek a himnuszok. Én, ahogy terveztem, villámgyorsan felvettem a német sálamat és a német himnuszt is énekeltem. A köreinkben tartózkodó németek, főleg Mario, nagyon elismerően néztek rám ezért.:) A magyar Himnuszunk esetében is az előbbiekhez hasonlóan cselekedtem, de itt már az egész szektor csatlakozott és együtt zengtük Kölcsey Ferenc páratlan szépségű szerzeményét.
Ugyan Dirk előzetesen arra kért minket, ne hozzunk magunkkal német cuccot, mert nagyon készülődtek a keletnémet és a magyar huligánok a városban a balhézásra, csak nem tudtam megállni, hogy legalább a sálamat el ne hozzam. Milyen jó döntés volt! A szektorban nem ért miatta atrocitás, ráadásul többek között a sálnak köszönhettem, hogy sem az esernyőt, sem a fényképezőgépet nem találták meg az átvizsgálás során.
Az ünnepélyes kezdőrúgás után kezdetét vette a mérkőzés. Már az első percekben kibontakozott, hogy melyik a jobb csapat, nem véletlen, hogy Torghelle csak kézzel tudta megállítani Mertesackert a tizenhatoson belül, amiért jogosan járt a büntető és a sárga lap. Biztos vagyok benne, hogyha a találkozót nem hazánkban rendezték volna és nem egy barátságos összecsapásról van szó, ez a mozdulat egy piros kártyát is megérhetett volna. A tizenegyest Lukas Podolski értékesítette, így a Nationalelf már az 5. percben megszerezte a vezetést.
Maga a meccs nagyon nem volt jónak nevezhető, de az a hangulat, amit a barátaim, valamint a környékünkön ülők beszólásai szolgáltattak, teljesen feledtette a pályán történtek gyatraságát.
Én meccsen ennyit még életemben nem nevettem. Így aztán nem is vettük észre, hogy a félidő nagy része lement, majd le is telt az első 45 perc.
Szünetben Dirk kimászott a helyéről odajött hozzánk, képeket is készített rólunk. Nyolcan voltunk egy kupacban, de egyikünknek sem jutott eszébe elhagyni a helyét félidőben.
Aztán kezdetét vette a meccs második játékrésze, 0:1-gyel fordultak a csapatok. Ez volt az egyetlen olyan periódus, mikor a magyar válogatott megtáltosodni látszott, de aztán ez az átmeneti lelkesedésük is alábbhagyott, főleg, miután a cserként beálló Mario Gomez 0:2-re növelte a vendégek előnyét a 69. percben.
A 72. percben pedig már a szintén csereként pályára lépő Cacau örülhetett, ő szerezte ugyanis a németek 3. gólját.
A magyar válogatotton innentől kezdve semmiféle próbálkozni akarás nem lett úrrá, s az ellenfélnek sem kellett ennél jobban megerőltetnie magát. A végeredmény ugyanennyi maradt, magyar válogatottunk 3 góllal maradt alul a mindenben klasszisokkal jobb német válogatott ellenében. Sokan nehezményezték a végén a magyar szurkolók közül, hogy, míg a német játékosok odamentek a vendégszektor elé megköszönni a támogatást, a magyar focisták egyből bevonultak az öltözőbe és azt sem köszönték meg a szurkolóknak legalább, hogy eljöttek megnézni őket.
A lefújást követően nem indultunk egyből ki, hanem maradtunk még és képeket készítettünk egymásról, illetve a meccs egyes momentumairól alkotott véleményünket is megosztottuk egymással.
Mindennek az vetett véget, mikor az egyik rendésznő jött oda, felszólítván minket, hogy hagyjuk el a stadion területét.
Kiérve az utcára rövid tanakodás után a Keleti pályaudvar felé vettük az irányt, egy addig számomra teljesen ismeretlen útszakaszon. Mondtam is Dirknek, hogy nélküle nem csak a stadionhoz nem tudtam volna eljutni, hanem azt se tudnám, merre induljak vissza. Nevettünk, mondván, hogy most már ő lesz az új GPS.:)
A Keletinél betértünk a Mekibe, ahol én lekísértem Dirk lányát, Jennyt a mosdóba, szegénynek már eléggé sürgős volt a dolog.
Jenny nagyon aranyos volt és nagyon tetszett, hogy nem ilyedt meg, például ugyanúgy le mert tegezni, nem volt megszeppenve attól, hogy ilyen sok felnőtt között kellett töltenie az idejét. Büszke lehet rá a papa valóban, ezt innen is üzenem neki.:)
Mire mindenki evett-ivott, már csak öten maradtunk. Együtt indultunk visszafelé a Plázához, ahol Dirk kocsija állt. Elkísértem őket a mélygarázsban parkoló autóig, ott búcsúztunk el egymástól. Ők útnak eredtek Tiszafüred felé, én pedig szintén haza.
Kiérve a Plázából a buszmenetrendet tanulmányoztam. Mivel az utolsó metró is elment már, fel voltam rá készülve, hogy meg kell várnom az éjszakai járatot. Már-már azon gondolkodtam, hogy mit csináljak, amíg közel egy óráig a buszra várakozom, amikor megérkezett egy helyi, menetrend szerinti busz. Micsoda szerencse! Az utolsó 80-as, amely az Örs Vezér tere felé tartott. Egyből felszálltam rá, mert bármi áron, de el akartam menni a Keleti környékéről, ahol annyi atrocitásnak van kitéve az ember. Fényes nappal is, hát még éjnek idején.
Be is döcögött a busz a térre, ott viszont újból felvetődött bennem, hogy hogyan tovább? A villamos menetrendet szemezgettem, s már arról is teljesen lemondtam, amikor ugyan úgy, ahogy a busz, megérkezett az utolsó 3-as villamos is a hátam mögé. Kimondhatatlanul örültem a ténynek!
Míg utaztam, felmerült bennem ugyanakkor, hogy hol szálljak le. Ugyanis lakóhelyem nem nevezhető éppen biztonságosnak, főleg, hogy rengeteg növényzet, bokor határolja. Az a villamosmegálló, ami legközelebb van az otthonomhoz, két óriási bokros mellett húzódik, ezért aztán sötétedés után már nem tanácsos arra menni. Sajnos a közbiztonsági állapotok és a környéken történt sok bűncselekmény hatására eljutottam odáig, hogy félek este Pesten egyedül az utcán lenni. Így hát úgy döntöttem, megyek még egy plusz megállónyit, aztán majd onnan begyalogolok, mert arrafelé több a lámpa. Viszont nem volt rá szükség, ugyanis két férfi éppen ott jelezte leszállási szándékát, ahol nekem is a legmegfelelőbb lett volna. Így én is meggondoltam magam. Az esernyőt a biztonság kedvéért előhúztam még a leszállás előtt, hogyha meg kell védeni magam, eszközül szolgálhasson. Futólépésben átszeltem a két bokros közötti járdát és sikeresen átértem a túloldalra. Fél győzelem is győzelem.:)
Így aztán hajnali fél egy körül haza is értem. Fortuna kegyelméből épségben.
Végezetül, szeretném még egyszer megköszönni mindenkinek ezt a napot. Nagyon jól éreztem magam és életre szóló élményeket szereztem. Szerencsére az időjárás is pártfogásába vett bennünket és eső nélkül vészeltük át az eseményeket.
Köszönöm Dirknek, Jennynek, Lacinak, Mario-nak, Dénesnek, Zsoltnak, Ákosnak és mindenkinek, aki jelen volt. Nagyon jó volt Veletek lenni, remélem, nemsokára újra találkozunk.
